Századok – 1982

Történeti irodalom - Szkazkin; Sz. d.: A parasztság a középkori Nyugat-Európában (Ism.: Papp Imre) 159/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 159 SZ. D. SZKAZKIN: A PARASZTSÁG A KÖZÉPKORI NYUGAT-EURÖPÁBAN Fordította: Gödény Endre. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1979. 429 L (Társadalomtudományi Könyvtár) Szergej Danyilovics Szkazkin (1890-1973), a moszkvai egyetem világszerte ismert professzora, a szovjet medievisztika egyik kiemelkedő képviselője volt. A szovjet történetírók első nemzedékéhez tartozott. Fő kutatási területét, közel fél évszázadon át, az európai feudalizmus történetének kérdései képezték, de az újkori egyetemes történelem jelentősebb problémái iránt is érdeklődést tanúsított. Az 1920-30-as években elsősorban a nyugat-európai államok későfeudális agrártársadalmát tanulmányozta. A második világháború után kutatási témája kibővült: az elsők között foglalkozott érdemben a feudális földtulajdonnal, az európai agrárfejlődés későközépkori típusaival, a feudális abszolutizmus jellegével. A középkori kultúráról és ideológiáról is jelentek meg tanulmányai. Ezen túl több egyetemi tankönyv társszerzője is volt. Az 1950-es évek végétől történetszemlélete megtisztult a dogmatizmustól. Mint a t udományág egyik vezető egyénisége, témagazdagságával, szemléletváltásával nagymértékben hozzájárult a szovjet középkorkutatás sokoldalú kibontakozásához, megújulásához. Ezt a változást tükrözi ismertetésre kerülő kötete, amely oroszul 1968-ban jelent meg először. , A parasztság a középkori Nyugat-Európában" a moszkvai egyetem történettudományi karának hallgatói és aspiránsai számára tartott előadások több éves gyakorlatából született. Szkazkin saját és más neves szovjet tudósok középkor-kutatásain kívül a nyugat-európai polgári történetírás eredményeit is felhasználta. Elsődleges feladatának az angol, a francia és a német területek paraszti társadalmában felhasználta. Elsődleges feladatának az angol, a francia és a német területek paraszti társadalmában rejlő általános fejlődési törvényszerűségek feltárását tekintette. A könyv szerkezete a középkori törtenelem szokásos marxista periodizációjához igazodik. Ennek megfelelően három részre tagolódik. Az első rész fejezetei a korai középkort, a feudalizmus genezisét tárgyalják. Szkazkin az új termelési mód kialakulásának elemzését az agrártechnika részletes bemutatásával kezdi, az ókori és a koraközépkori színvonal összevetésén keresztül. Arra a megállapításra jut, hogy a koraközépkori szántóföldi termelés technikája nem haladta meg az antikvitásét, a többi termelési ág pedig elmaradottabb volt az ókorinál. A válságba került antik és a bomló ősközösségi társadalomból a feudálisba való átmenetet, a formációváltást Szkazkin a korábbi sematikus felfogással szemben differenciáltan elemzi. A Nyugat-Római Birodalom területén a germán népek a felbomló rabszolgatartó renddel való kölcsönhatásban tértek át a feudális formációra. A folyamatot gyorsították a későrómai társadalomban kialakult s a feudális termeléssel analóg elemek (földre ültetett rabszolgák, colonusok, kisüzemi gazdálkodás). Az átmenet azonban azoknál a népeknél (szlávok, északi germánok) is bekövetkezett, amelyek gyenge vagy semmilyen kölcsönhatásban nem álltak a római társadalommal. A „barbár" népek ősközösségi rendjének bomlási folyamatából Szkazkin a Mark-közösség szerepét emeli ki. A földművelő közösség keretében lehetőség nyílott a magántulajdon kialakulására. A feudalizáció következtében a Mark tagjai elveszítették tulajdonosi mivoltukat, de a földközösség mint a kistermelők szervezete, ezután is fennmaradt. A továbbiakban a feudalizáció alapvető tényeiről esik szó: a nagybirtok kialakulásáról, a prekária rendszerről, a feudális földjáradék és a jobbágyi függés formáiról. A szerző tagadja a kora feudális nagybirtok későrómai eredetét, s kimondottan feudális képződménynek tekinti. A monográfia egyik központi problémája a feudális termelési viszonyok, a feudális földtulajdon sajátosságainak vizsgálata. A feudális földtulajdon lényegéről új marxista értelmezést ad. A feudális tulajdon első sajátosságának a gazdaságon kívüli kényszert tartja. Minthogy a közvetlen termelő (a jobbágy) önálló termelési feltételekkel rendelkezett, a feudális földjáradék behajtása a földesúr részéről nem mehetett végbe automatikusan. A járadék behajtását, vagyis a tulajdonjog realizálását a gazdaságon kívüli kényszer biztosította. Az ötvenes évek szovjet szakirodalmával szemben a gazdaságon kívüli kényszert nem a járadék forrásának, hanem csupán a járadék behajtásához szükséges eszköznek tekinti. A feudális földtulajdon további specifikus vonásait az antik és a burzsoá tulajdonnal való összevetés alapján közelíti meg. Leszögezi, hogy mindkettőtől minőségileg különbözik. A feudális földtulajdon lényege - a gazdaságon kívüli kényszer mellett — az, hogy ,,. . . nem jár