Századok – 1982

Folyóiratszemle - Ritter; Gerhard A.: Állam és munkásság Németországban az 1848/50-es forradalom és a nemzetiszocialisták hatalomrajutása közötti időszakban 1356/VI

1357 FOLYÓIRATSZEMLE racionalizálásának magas fokával jellemzett Német Szövetségi Köztársaságot a német fejlődés szerves részének tekinti, s a szociális juttatásokat biztosító professzionista igazgatás felépítése terén elért, valamint a szociális kérdés megoldásában a szervezett társadalmi erőknek egyre nagyobb részvételt biztosító eredményeket hosszú és erős tradicionális előzményekre vezeti vissza. Ritter a megvalósuló „szociális állam" történelmi előzményeit keresve vizsgálja az állam-munkásság-munkásmozgalom viszonyát a Vormärz-ig visszanyúlva. Elemzésében nem vezető politikusok és szocialista teoretikusok államfelfogására helyezi a hangsúlyt, hanem elsősorban arra kíváncsi, hogy a különböző szituációkban az állam mennyire volt valóban jelen a munkások hétköznapi életében, s működése milyen irányban befolyásolta a dolgozók helyzetét, gondolkodását, magatartását. Jellemzőnek tartja, hogy már 1848 előtt kimutatható a porosz államszervezet kétértelmű, tudatos gyakorlattá, majd az 50-es években és a szocialista törvények idején váló munkáspolitikája, mely egyrészt szigorúan elnyomta az alsó rétegek emancipációs törekvéseit, ugyanakkor igyekezett megvédeni azokat az elnyomorodás veszélyeivel szemben. Regionális egységekre lebontva, s az egyes iparágak közötti fejlettségi különbségekre is kitekintve vizsgálja a munkások eltérő reakcióit, azok közös vonását az állammal szemben tanúsított pozitív elvárásokban mutatva ki. (Vö.: G. A. Ritter: Arbeiterbewegung, Parteien und Parlamentarismus. Göttingen, 1976.) A munkásmozgalom elleni harc funkcióját nem szűkíti le a nyílt konfrontációra; a represszív politika keretei között létrehozott királyhű patrióta egyletek működtetéséből a polgári társadalom megóvására még alkalmas „népi" erők aktivizálásának szándékát olvassa ki. Ismeretes, hogy a munkásszervezetek elnyomására hozott intézkedések nem vezettek eredményre, a szocialista mozgalom az 1871 után bevezetett törvények ellenére is tömegmozgalommá fejlődött. A pozitív fejleményeket Ritter többek között a kormány mozgását bizonyos korlátok közé szorító alkotmánnyal, valamint a törvényhozás hézagaival magyarázza. A helyi pártszervezetek kiépítésére és az agitáció számára valóban jó lehetőségeket kínált a társadalombiztosítási törvények legális megvitatása, valamint a betegbiztosítási törvény (1883) értelmében felállított segélykasszák és szakegyletek működése. Nyilvánvaló, hogy Bismarck munkáspolitikáját sokban inspirálta III. Napóleon példája. A kancellár az állami juttatásoktól azt várta, hogy hatásukra a munkások körében megerősödik a hála és az elkötelezettség érzése. S bár kezdeményezései hatékonyságát az egyidőben alkalmazott represszív politika sokban csökkentette, politikájának pozitív méltatása még szociáldemokrata körökben sem volt ismeretlen. Igaz, e „lojális" megnyilatkozások hátterét a 80-as évek társadalombiztosítási törvényhozásának következetes bírálata képezte, mely mindenekelőtt a hatásos munkásvédelmi politika elmaradását kérte számon. Bismarck bukását a néhány évig tartó ún. „új kurzus" követte, melynek hangadói (a porosz kereskedelmi miniszter Berlepsch és munkatársa, Lohmann) nem egyszerűen a szociális gondolkodás kifejlesztésében látták a szociális kérdés megoldását, hanem messzemenően akceptálták a munkások emancipációjára irányuló törekvéseket is. Az uralkodó ellentmondásos aktivitása azonban nem biztosított stabil hátteret egy konstruktív munkáspolitikához, de a polgárság többsége sem mutatott hajlandóságot az egyenjogúság következetes érvényesítéséhez. Mindezek ellenére jelentős eredmények születtek. Sor került a szervezett munkásság számára támaszpontként szolgáló munkásbizottságok felállítására, melyek a bányászatban 1905-től, 1916-tól pedig minden nagyipari üzemben kötelező jelleggel működtek. Hatásos védelmet jelentett ugyanakkor a munkaszerződések megsértése ellen az ún. üzemi bizottságok megszervezése minden 20 ezer lakost számláló községben (1890-ben fakultatív, 1901-től kötelező jelleggel), melyek paritásos alapon, pártonkívüli elnök irányításával működtek. A megindult folyamatot Berlepsch bukása 1896-ban átmenetileg visszavetette ugyan, a századfordulótól azonban újabb lendületet kapott a társadalombiztosítás átfogó kiépítése, a munkavédelem kiszélesítése. Külön fejezetekben foglalkozik Ritter a munkásszervezetek államfelfogásával. Részletesen mutatja be Lassalle-nak a létbiztonságukat az államtól remélő kézműiparosok helyzetét tükröző, a demokratikus választásokkal létrehozott népállam megszületéséig a fennálló rendszerrel korlátozott együttműködést hirdető programját, valamint az „eisenachiak" Bismarck-, porosz- és államellenes, nagynémet álláspontját. Utóbbi ugrásszerű térhódítását az 1871 utáni politikai kurzussal közvetlen összefüggésbe hozza. A szociáldemokraták fő irányvonalát azonban a liberális-demokratikus tradíciók továbbéltetésében ragadja meg. Ezt bizonyítja szerinte többek között G. Vollmamak, a bajor szociáldemokrata párt vezetőjének a 90-es évek első felében meghirdetett, a kibontakozást az adott állami és