Századok – 1982
Történeti irodalom - Kováts István: Egy szegény pórfiú önéletrajza (Ism.: iday Kálmán) 1345/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1345 programokban meg nem ragadható mozzanatoknak a felfejtésére és összegzésére, amelyek a mechanizmus természetére rávilágítanak, sokban magyarázva annak későbbi bukását is. A dualizmusról kialakított képünk nem lesz teljes, ha nem hangsúlyozzuk kellőképpen, hogy az a nemzeti örökség demagóg kisajátításával és meghamisításával igyekezett - nem is sikertelenül - a konszolidáció feltételeit megteremteni; hogy lényege a részleges és viszonylagos haladás felmutatásával éppen a mélyreható reformok, a következetes demokratikus átalakulás megakadályozása volt; hogy meghatározó tendenciájának az anyagi gyarapodás biztosításával a magasabb rendű értékek devalválása, az elv töretlen érvényesítésével szemben a gyakorlatias - minden erkölcstelenségre felmentéssel szolgáló - kompromisszum bizonyult. A rendszer tipikus vonása volt továbbá az is, hogy a magánszféra keretein belül biztosított messzemenő mozgáslehetőségekkel törekedett a megoldatlan nemzeti-társadalmi problémákról a közvélemény figyelmét elterelni, s az érdemi döntések befolyásolásának lehetőségétől megfosztott állampolgárt a „szabadságok" illúziójával kárpótolni, közömbösíteni. Erdödy Gábor KOVÁTS ISTVÁN: EGY SZEGÉNY PÓRFIÚ ÖNÉLETRAJZA. Bp. 1981. Tények és Tanúk. A szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Bálint Sándor. Kováts István építőmester tehetségét néhány, a múlt század második felében készült épület is tanúsítja, önéletírása nemcsak a szegedi helytörténet és néprajz jó forrása, hanem a magyar mezővárosi parasztság polgárosodásának is jó tükörképe. Az első Kováts István tört ki a paraszti életből a környéket szekéren járó rövidáru házalóként. Második István a 19. század elején már nagyfuvarosként 12 lóval járja Bécset, Triesztet, Brassót. A család harmadik István tagjánál megtörik a fejlődés, kovácsmesterséget tanul, de nem lesz mester, és fiatalon meghaL A polgárosodás a negyedik Istvánnál folytatódik, 1838-ban az árvíz után Pestre szegődik inasnak. Legényként bejárja Erdélyt, Galíciát, Bécset és Németországot. A szabadságharcban honvéd, utána néhány évig távol dolgozik Szegedtől. Mestervizsgát tesz, keresett kőműves, vagyont szerez, s az árvíz után már gazdag ember. Hat gyermek apja, ezek részére írja visszaemlékezését. Hogy mit ír meg, mit hallgat el, abban tükröződik nemcsak egy hatvanéves polgár helyzete, hanem a kiegyezés utáni korszak politikai-társadalmi élete is. Póri származásának hangsúlyozása nemcsak azért történik, mert így jobban tudja érzékeltetni a megtett út nagyságát, hanem kora mohó kapitalizmusával szemben „nosztalgiával" emlékezik a régi jó világra. E nosztalgiának számos jó néprajzi leírást köszönhetünk (nagycsaládrendszer, esküvői és temetési szokások, népi játékok, népi hangszerek), de már nem lehet elfogadni tényként helytörténeti leírásait. Gyermekkorának szegedi életét erkölcsösnek, munkaszeretőnek rajzolja, pl. azt írja, hogy árvízveszély idején mindenki ott volt a gáton. Holott Vedres István az 1816-os árvíz idején állandóan arról panaszkodik a városi tanácsnak, hogy a kirendeltek kis része jelenik meg a védekezésnél. A régi Szegedről festett idilli képnek a korabeli leírások ellentmondanak. A harmincas években volt olyan év, hogy nyáron 15-20 gyújtogatás volt a városban, s volt, amikor egész utcasor égett le. Az 1841-es Pesti Hírlapban Osztrovszky József ír a szegedi verbuválásról, amelyhez hozzátartozott a legények elrablása; az egyik tanyán puskaharc után 2 dorozsmai legényt fogtak be. Szintén Osztrovszky írja, hogy nagy haladás van Szegeden: már nem a tanácsház előtt korbácsolják a rabokat a heti vásár alkalmával, hanem a tanácsház udvarán korbácsoltak meg egy 14 éves kisleányt; — persze a kapuk nyitva voltak. Kováts néhány adatát is korrigálni kell, mert 4000 halászt feltételez a 18. században, holott a conscriptiók szerint legfeljebb 100 volt, s a paprikakereskedelmet is visszavetíti a 18. századba. 1822-ben született, tehát a márciusi fiatalok nemzedékéhez tartozott. 1838-tól világot látott, sokat olvasott, jó baráti köre volt. 1848 márciusában „én is csak úgy rajongtam, mint a többi" (262) — írja; sajnos, nem szól bővebben ezekről a szegedi hónapokról, mert idős fejjel már nem érzi érdemnek. A szabadságharc bukása után egy darabig még vitatkozik barátaival, hogy mi is okozta a harc sikertelenségét, később már kerüli a vitát, még ha előtte beszélnek a bukásról, akkor sem figyel oda. 13*
