Századok – 1982

Történeti irodalom - Sked; Alan: The Survival of the Habsburg Empire. Radetzky the Imperial Army and the Class War 1848. (Ism.: Urbán Aladár) 1337/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1339 német, alig 20%-a magyar, s az olaszok száma még ennél is kevesebb. A szerző szerint a határőröknél kb. 90%-ban délszláv, az olasz ezredeknél egyharmad-egynegyed arányban olasz, a magyar ezredeknél a gyalogságnál egynyolcad-egyötöd, a huszároknál egyharmad-fele arányban voltak magyar tisztek. A két szerző összehasonlítási bázisa azonban nem azonos: Kiszling az egész hadsereget, Sked az egyes ezredeket veszi alapul, s csak azt bizonyítja, hogy a nyelvi nehézségek miatt a nemzeti nyelvet beszélőket ott nagyobb számban alkalmazták. De még a viszonylagos adatok is kérdésesek, hiszen a szerző csak a nevek alapján végezte a számításokat, s ez nem lehet teljesen megnyugtató. Pontosabban: csak az olasz nevek esetében lehetünk majdnem biztosak abban, hogy a név mögött valóban olasz nemzetiségű tiszt van. Ott volt ugyanis a legrövidebb az osztrák uralom, s a megszállókkal szembeni meglehetősen széles körű szembenállás nem eredményezett olyan fokú elnémetesedést, mint akár a cseh-morva tartományokban, akár Magyarországon. Érdekes magyar vonatkozásban az első rész harmadik fejezete is, amely az 1848-as forradalomnak a hadseregre gyakorolt hatásával foglalkozik. Ebből mindenekelőtt az világlik ki, hogy Radetzkynek az a már említett bizalma, amellyel olasz legénységű zászlóaljait kezelte, alaptalan volt. De szembe kellett néznie a tábornagynak azzal is, hogy az 1848 késő tavaszán kibontakozó szerbmagyar és horvát-magyar ellentét hatással lesz a lombardiai hadsereg azonos nemzetiségű alakulataira. A bécsi hadügyminisztérium anyagának átvizsgálása után a szerző úgy találta, hogy Radetzky jó véleménnyel volt ugyan Jellasicsról, de igyekezett „pártatlan" lenni a szerb—horvát és magyar ellentét kérdésében, hogy a seregben fel ne üsse a fejét „a nyílt pártos szellem". (73.1.) így 1848 őszén nem volt hajlandó ahhoz sem hozzájárulni, hogy a parancsnoksága alatt álló határőrökből kiválasztott személyeket küldjön haza, akik mint az újonnan alakuló zászlóaljak káderei szolgáltak volna. Mindez nem akadályozta meg, hogy a határőrök soraiból is ne induljanak egyesek haza, mert „levelet kaptak" (71. 1.), ti. az otthoni fejleményekről. (A. Sked szemmel láthatóan nem ismeri Lenkey századának történetét.) A szerző szerint 10-12 ezer főnyi volt a Radetzky seregében szolgáló magyar alakulatok száma, akik a szerbekkel és a horvátokkal való ellentét nélkül is gondot jelentettek volna az olaszokkal való „nagy ideológiai rokonszenv" miatt. (74.1.) A fejezet ennek során áttekinti az itáliai eseményekkel kapcsolatos magyar magatartást és ennek következményeit. így foglalkozik a pesti április 11-i olaszbarát tüntetéssel, az „olasz segély" országgyűlési vitájával, a magyar katonaság őszi hazahívásával, a magyar katonák lombardiai dezertálásával, Türr szerepével. Egészében véve - állapítja meg az összegezés - Radetzkynek sikerült a seregében lévő magyarokat annyira elszigetelnie, hogy tömegesen nem mondták fel az engedelmességet, hanem megmaradtak a császári zászlók alatt a szerb és horvát határőrökkel együtt. Az elmondottak egyébként mind a munka első részében találhatók, vagyis bevezetésül szolgálnak a könyv központi kérdéséhez: Radetzky és az osztrák hadsereg 1848. évi lombardiai szerepéhez. A második rész igen gondos vizsgálat alá veszi az észak-itáliai fejleményeket, kezdve azon a kérdésen, hogy milyen helyet foglalt el Lombardiának és Velencének a birtoklása az osztrák politikusok és katonák gondolkodásában. A. Sked rámutat, hogy az osztrákok elleni nyilvánvaló ellenszenv, sőt gyűlölet ellenére Ausztria nem gondolt az olasz területek feladására, mert azokat nagyhatalmi állása — és egy dél felől fenyegető francia támadás lehetősége - miatt, de gazdasági szempontból is fontosnak tartotta. Egyébként úgy ítélte meg, hogy ezeket a birtokokat külső támadások nem, legfeljebb belső mozgalmak veszélyeztetik. Az 1848 januári ún. „dohány-lázadással" ez el is következett, s Radetzky ekkor megújította korábbi követeléseit, hogy erősítsék meg seregét. Bécs azonban anyagi megfontolásból szívesebben vette volna a politikai megoldást (104. 1.), és nem lelkesedett azért, hogy Radetzky kezébe vegye a kezdeményezést. (Itt találhatók a gyökerei Radetzky későbbi „engedetlenségének", mivel az eljövendő események által magát igazolva látta.) Bár a kitöréssel fenyegető mozgalmakra korábban maga figyelmeztette Metternichet, Radetzkyt magát is meglepte a március 18-án Milánóban kitört felkelés hevessége, amely az osztrákokat rövidesen a város feladására kényszerítette. Elveszett Velence is, komoly katonai készleteivel együtt. Ki a felelős? — teszi fel a kérdést a szerző. Milánóban Radetzky nem tudott megbirkózni a felkelők gyorsan szaporodó barikádjaival, Velencében pedig gróf Zichynek, a helyőrség parancsnokának erélytelenségében találjuk meg a magyarázatot. Valójában azonban Radetzky seregének zavaros és hanyag irányítási rendszere bosszulta meg magát, amelyet azonban - mondja - a nehézkes ellenfél felett aratott győzelem után elfeledtek. (131.1.) A. Sked az eredeti iratok alapján újból vizsgálat alá veszi az osztrák minisztérium politikáját, amely az észak-itáliai vereség után Anglia támogatását próbálta megnyerni annak a gondolatnak, hogy