Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI

1316 BESZÁMOLÓ zöme, sőt a magyar nemességnek is tekintélyes hányada — a harc során cselekvően sem a forradalom, sem az ellenforradalom táborához nem csatlakoztak. Erre a kérdésre pedig (közbevetőleg megjegyezve, hogy én a Batthyány-kormány tagjait ténylegesen nem a forradalom és az ellenforradalom tábora között elhelyezkedő elemekként tartom számon, hanem az egyetlen Esterházy Pál kivételével mindnyájukat a forradalom, Esterházyt pedig az ellenforradalom táborához számítom) azt szeretném válaszolni^ hogy a magyar negyvennyolc legfőbb haszonélvezőit nagyrészt magam is azokban látom, akik annak idején a szemben álló felek egyikével sem vállaltak közösséget, s magától értetődőnek is tartom, hogy a forradalom legfőbb haszonélvezőinek nagyrészt ezek közül kellett kikerülniök, ha egyszer a harc végül is olyan eredményekre vezetett, amelyek sem a forradalmi, sem az ellenforradalmi tábor kitűzött céljainak nem feleltek meg, pontosabban: ezeknek is, amazoknak is csak részben feleltek meg. Igazolni azonban ez — úgy hiszem — legkevésbé sem igazolja az ilyen elemek 1848-i maguktartását. Hiszen hogy az átalakulásnak végül is nem egy rájuk nézve is kedvezőtlenebb variánsa valósult meg, azt az illetők egyedül annak köszönhették, hogy 1848-ban akadtak - s nem is kevesen -, akik készek voltak fegyverre kelni és jókora kockázatot is vállalni egy a végül ténylegesen megvalósultnál kedvezőbb variáns kiharcolásáért. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy indokolt-e „rászedettek"-nek nevezni a Batthyánykormány tagjait: úgy gondolom, abban a köznapi értelemben, hogy a Habsburgok hónapokon át megtévesztették őket, — ha akaijuk — éppenséggel mondhatjuk, hogy ők (Kossuthot, illetve a másik oldalon Esterházyt persze leszámítva) rászedett emberek voltak, — de csak némi erőltetéssel; a jelek szerint ugyanis bennük elsősorban nem az udvari körök ügyeskedése, hanem a külső körülményeknek a Habsburgokra nézve kedvezőtlen alakulása keltett túlzott reményeket. Annál bátrabban merném viszont rászedetteknek nevezni őket — s velük együtt mindazokat, akik tenni próbáltak valamit — mélyebb értelemben: mint a történelem rászedettjeit, azaz mint olyan embereket, akik sokkal nemesebb célok elérésének a reményében vállaltak kockázatot, mint amilyeneket ténylegesen elérhettek, s akik ezért, ha nem lettek vállalkozásuk áldozatává, hanem megérték a végkifejletet, csak csalódást érezhettek, akiknek a kockázatvállalása nélkül azonban — ismétlem - még a jóval szerényebb célok elérése is kivihetetlen volt volna, akiket tehát az emberiség egy helyben topogását nem tűrő történelemnek igenis rá kellett szednie, igenis meg kellett tévesztenie céljaik elérhetősége felől. S mik voltak mármost Széchenyi céljai? Erre a kérdésre térve, Trócsányi Zsolt kifogást emelt az én előadásom egyik passzusa ellen, mondván, hogy amikor Széchenyi a nádornak királyi teljhatalomban részesíttetését kezdeményezte, evvel még nem tagadta meg a maga politikai múltját, hiszen ez a kezdeményezés nem Magyarország és Ausztria kapcsolatának felszámolását, hanem „rugalmasabb, elfogadhatóbb formában" való fenntartását célozta biztosítani. Ezen a ponton azonban vitatkoznom kell bírálómmal. Nem abban, hogy Széchenyi fenn akarta-e tartani Magyarország és Ausztria kapcsolatát; mert hogy fenn akarta tartani, azt magam is vallom, s már könyvemben is hangsúlyoztam. Hanem abban, hogy a nádor teljhatalomban részesítése pusztán a korábbi állapot rugalmasabbá tételét jelentette-e. Szerintem ugyanis többet jelentett. Ennek bizonyítására hadd toldjam meg most a könyvemben már olvashatókat azzal, hogy a különálló osztrák és magyar kormány megalakulása utáni hónapokban az uralkodó (illetve