Századok – 1982
Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI
BESZÁMOLÓ 1317 a helyette eljáró Ferenc Károly főherceg) a döntés végett elébe teijesztett magyar vonatkozású ügyekben döntésének meghozatala előtt szinte minden esetben kikérte s azután többnyire követte is az osztrák kormány állásfoglalását, vagyis az osztrák kormánynak ugyanolyan beleszólást biztosított a magyar ügyekbe, amilyennel korábban a birodalom központi kormányszékei rendelkeztek. Csakhogy a nádor királyi teljhatalommal való felruházása után a március előtt legfelső fokon Bécsben eldöntött magyar vonatkozású ügyek óriási többsége végelintézés végett többé nem az uralkodó, hanem a Budán székelő nádor elé került. István nádor pedig ezekben az ügyekben többnyire — ha tetszett, ha nem — nem az osztrák, hanem a magyar kormány álláspontjának megfelelő döntést kényszerült hozni. Vagyis a nádor teljhatalomhoz juttatása, ha nem vitt is Magyarország és Ausztria kapcsolatának felszámolása felé, egy lépés (éspedig az első lépés) volt a birodalom korábbi egy központúságának felszámolása felé vezető úton. S ezt nem csupán én látom így: így látta ezt már a legilletékesebb, a Wessenberg-Doblhoffkormány is, amely a nádori teljhatalmat 1848. augusztus 27-i hírhedt emlékiratában — mint könyvemben is felhívom rá a figyelmet — éppoly elfogadhatatlannak minősítette ezért, akár a külön magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumok fenntartását. Széchenyi céljainak jobb körülhatárolását hivatott szolgálni továbbá az a Vörös Károly fölvetette kérdés, hogy Széchenyi 1848 márciusa után számíthatott-e a nagybirtokos arisztokrácia olyan kíméletére, amilyet szükségesnek ítélt, s ebben a vonatkozásban nem kelthetett-e benne aggodalmakat például az, hogy az újonnan kinevezendő főispánok személyére tett javaslatait minisztertársai rendre elvetették. Ez a kérdés azonban szerintem két külön kérdésre bontandó. E kérdések egyike, hogy a nagybirtokos arisztokrácia mint társadalmi réteg korábbi gazdasági és politikai vezetőszerepéből kénytelen lett-e ekkor valamit átengedni a középbirtokos nemességnek. S válaszom erre a kérdésre egyértelmű nem. Hiszen a forradalom előidézte (elsősorban a jobbágyfelszabadításból következő) gazdasági természetű változások teljesen egyformán érintették a nagybirtokosokat is, a középbirtokosokat is, s — ha valakik mégis — körülményeik kedvezőtlenebb voltánál fogva általában inkább a középbirtokosok heverhették ki lassabban az olyan nehézségeket, amilyeneket például az úrbéres szolgáltatások megszűnése vagy az azonnali kármentesítés elmaradása okozott. A politikai vezetőszerepet illetőleg pedig talán elég lesz arra utalnom, hogy a Batthyány-kormány kilenc tagja közé (Széchenyivel együtt) nem kevesebb mint négy főúr került s maga a kormányfő is e négy főúr egyike lett, holott például az 1848 áprilisában feloszlott helytartótanács tagjainak alig több mint egyharmada volt mágnás. Más kérdés viszont az, amit a kinevezendő főispánok kiléte körüli viták hoztak felszínre. Ez esetben ugyanis nem az képezte a viták tárgyát, hogy a főispáni állásokon milyen arányban osztozzanak főurak és köznemesek, hanem hogy milyen arányban osztozzanak rajtuk konzervatívok és liberálisok, illetve hogy a liberálisok egyáltalán megosztozzanak-e rajtuk a konzervatívokkal; s Széchenyi ezt javasolta, minisztertársai pedig ez elől zárkóztak el. Itt tehát a vitatkozó felek nem a jelöltek társadalmi vagy rendi hovátartozását, hanem az illetők politikai pártállását mérlegelték; amit az is mutat, hogy Széchenyinek a kormány által elutasított konzervatív jelöltjei között nemcsak mágnások, hanem köznemesek is jócskán akadtak, a kormány által végül is kinevezett főispánok fele pedig szintén főúr volt, csak éppen nem konzervatív, hanem liberális pártállású főrend. Egyszóval: ez a vita Széchenyiben szerintem nem kelthetett olyan képzetet, hogy a
