Századok – 1982
Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI
BESZÁMOLÓ 1313 kell küszködnünk még ma is -; az igényes olvasók csoportjának kibontakozásához azonban másodlagosan kétségkívül hozzájárulhattak (amint e csoport létrejöttéből azután — megfordítva — nem csekély ösztönzést is meríthettek és meríthetnek) az olyan történészek is, akik a valóságfeltáró — más szóval: tudományos — munkát tekintik hivatásuknak. Ennyiben tehát — mondom — egy véleményen vagyok Trócsányi Zsolttal. Azt a helyzetmegítélését viszont, hogy a hatvanas évek elejére teljesen (vagy nagyrészt) elhárultak azok az akadályok, amelyek előzőleg lehetetlenné tették, hogy tárgyszerű módon közelítsük meg a Széchenyi-kérdést (meg múltunk sok más problémáját), már nem tudom osztani. Nemcsak azért nem, mert nekem — érdekelt fél lévén — nehezebb meg nem történtnek tekintenem, ami a jelen vita napirendjére tűzött monográfiával történt a megírása óta eltelt időben. Hanem mert azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a felnőtt módra gondolkodó olvasók említettem csoportja, bármily szépen gyarapodik is, még mindig csupán egy töredéke olvasóközönségünknek s — ettől nyilván nem függetlenül — még ma is egyre-másra születnek olyan történelmi tárgyú művek, amelyek csak az olvasóközönség zömét változatlanul átitató illuzionizmus legyezgetésére lehetnek alkalmasak, az ilyen művek elfogadtatása pedig többnyire még ma is zökkenők nélküli, azok közül a munkák közül viszont, amelyeknek az írói a múltat torzítás nélkül igyekeznek bemutatni, távolról sem az én Széchenyi-monográfiám volt az utolsó, amely szívós ellenállásba ütközött. Egy szó mint száz: hálás vagyok Trócsányi Zsoltnak, amiért — rám nézve végtelenül megtisztelően — némi kezdeményezőszerepet tulajdonít most vitára bocsátott munkámnak, úgy gondolom azonban, hogy frontáttörést sem ez a könyv, sem a rossz hagyományokkal hasonlóképpen szembehelyezkedő többi történetírói mű nem hozott még; ahhoz, hogy egyszer csakugyan frontáttörést érjünk el, még ezután is nagyon sokat kell dolgoznunk és hadakoznunk. * Most pedig szeretném megvallani, hogy azért is nagyon hálás vagyok opponenseimnek, mert monográfiámat alkalmasnak ítélték arra, hogy kiindulópontul használják néhány olyan általánosabb érdekű és nagy horderejű probléma felvetéséhez, amelyet maga a monográfia - tárgyának körülhatárolt volta miatt - éppen csak súrolt. Az egyik ilyen kérdést Niederhauser Emil hozta szőnyegre, mikor nyomatékosan emlékezetünkbe idézte, hogy az a folyamat, amelyet az egyszerűség kedvéért egyetlen szóval forradalomnak szoktunk nevezni, valójában többrendbeli részfolyamatból tevődik össze: hogy például a Habsburg-birodalom területén 1848-ban nemcsak a feudális termelési viszonyoknak tőkés termelési viszonyokkal való felcseréléséért indult meg a harc, hanem az abszolutisztikus államrendnek alkotmányos rendszerrel való felváltásáért, sőt magának a birodalom szerkezetének az átalakításáért is, az egyes efféle részproblémák megoldásáért küzdők köre azonban több-kevesebb eltérést mutatott, s ezért a forradalmat (meg persze a tőle ebben a vonatkozásban nem különböző ellenforradalmat is) olyan áradatként kell vizsgálnunk, amely egyetlen mederben hömpölyög ugyan, de ebben a mederben sokféle áramlatot egyesít. Mindezt természetesen magam is aláírom, hiszen én is tudom (ismételten papírra is vetettem már), hogy azoknak az érdekei, akik nálunk 1848-ban egyfelől a forradalom, il*
