Századok – 1982

Beszámoló - Beszámoló Spira György „Széchenyi és a forradalom” című értekezésének vitájáról 1298/VI

1314 BESZÁMOLÓ másfelől az ellenforradalom zászlaja alatt sorakoztak fel, csupán néhány alapkérdésben találkoztak, sok más ponton viszont már eltérőek vagy éppen ütközőek voltak. S ugyanígy azt is tudom, hogy az átalakulás híveinek és ellenségeinek a csoportja másként határolódott el, ha az elsőrendű fontosságú korkérdések közül az egyik, s másként, ha valamelyik másik került terítékre. Sőt — tovább menve — még csak azt sem mondanám, hogy az ilyen elsőrendű fontosságú korkérdések felmerülése minden esetben pusztán két egymástól élesen elhatárolódó csoportra osztotta az érdekelteket. Nem beszélve arról, hogy az egyes érdekcsoportok egymás közti határai nem is húzódtak mindvégig ugyanott, hanem a körülmények változtával hol erre, hol arra mozdultak el. Egyszóval: magam is azt vallom, hogy a forradalom vagy az ellenforradalom szó -mint minden absztrakció - csak a leglényegét fejezi ki a vele megjelölt jelenségnek, s önmagában semmit sem árul el az adott jelenség összetettségéről, belső bonyolultságáról. Ehhez azonban azt is szeretném mindjárt hozzátenni, hogy ez az éremnek csupán az egyik oldala. Az érem másik oldala pedig az, hogy kirobbanása után apránkint minden forradalomban végbemegy némi egyszerűsödés, minden forradalomban megfigyelhető a frontok fokozatos letisztulása, s ennek a folyamatnak a záróaktusaként a harc részvevői végül mégiscsak két — egymástól valamely minden másnál szélesebb törésvonal mentén elhatárolódó - nagy táborba szerveződnek. Amivel kapcsolatban azonban megjegyzendő, hogy — bár minden forradalom jelentősége végeredményben azon mérhető le, mennyiben mozdította elő az illető forradalom a termelési viszonyok átalakulását — a harc során egymással szembekerülő két nagy tábor nem okvetlenül úgy határolódik el egymástól, hogy az egyikben mind egy szálig az átalakulás hívei, a másikban pedig kivétel nélkül az átalakulás ellenségei tömörülnek: Avram Iancu például semmivel sem kisebb híve a polgári átalakulás ügyének, mint - mondjuk — Vasvári Pál, s ők ketten végül mégis a két nagy tábor között húzódó fő frontvonal két ellentétes oldalán, egymás ellenségeiként fognak fegyvert. De ez — gondolom — magától értetődő is. Mert a forradalom megvívói végső soron ugyan a termelési viszonyok modernizálásáért, közvetlenül azonban csak a termelési viszonyok modernizálását előmozdítani hivatott hatalmi eszközökért harcolnak, s így az a tényező, amely eldönti, hogy végül is ki melyik nagy táborba sorolódik be, egyedül az lehet, hogy ki hol helyezkedik el ebben a hatalmi eszközökért folyó harcban. Ami a Habsburg-birodalom területén 1848-ban kirobbant forradalmak esetében annyit tesz, hogy az egyik nagy táborba végül is azok kerülnek, akik — mint az észak-itáliai szabadságharcosok - a birodalom kereteinek teljes felszámolásáért vagy - mint a magyar forradalom megindítói — ennél ugyan kevesebbért, de szintén nagymérvű hatalmi átrendeződésért: a birodalom egyközpontúságának felszámolásáért szállnak csatasíkra, a másik nagy táborba pedig azok, akik — mint maguk a Habsburgok és a sorsukat a Habsburgokéval azonosító arisztokraták vagy az osztrák burzsoázia zöme vagy a magyarországi nemzetiségi mozgalmak követőinek nagyobbik fele — az efféle törekvéseket saját érdekeikre nézve egyaránt minden másnál veszélyesebbeknek ítélik, habár távolról sem azonos okokból tartanak az ilyen törekvések esetleges diadalától. Kérdés viszont, hogy indokolt-e a szóban forgó két nagy tábor egyikét a forradalom s másikát az ellenforradalom táborának nevezni, ha egyszer a polgári átalakulás hívei közül nem mindenki csatlakozik az előbbihez, hanem sokan az utóbbiban foglalnak helyet, s ha különben is az a helyzet, hogy 1848 valamennyi polgári jellegű vívmányának a