Századok – 1982

Varga János: Batthyány és a jobbágyfelszabadítás 1193/VI

BATTHYÁNY ÉS A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS 1215 terjesztésének több pontjához kész, a kormánynak megfelelő törvényjavaslatokat szándékozott csatolni. Mivel pedig az ország hangulatának ismeretében nem tagadhatta, hogy az ellenzék körében általánosan elfogadott a kötelező örökváltság eszméje, indokoltan várhatta, hogy ez a diétán is szóba kerül. 1847. június 18-án azonos tartalmú bizalmas levéllel fordult hát gróf Keglevich Gábor tárnokmesterhez, a konzervatív párt egyik főbábájához, valamint gróf Majláth György országbíróhoz, azt kérdezve tőlük, hogy nem lenne-e célszerű, ha ebben az ügyben a diétán — élve kezdeményező jogával — maga a kormány lépne fel törvényjavaslattal, és ezzel oly irányt adna a kérdésnek, amely mind a véleménymegoszlásnak, mind pedig oly meglepetésnek, amelytől a túlzók részéről tartani lehet, elejét venné. Szigorú titoktartás mellett arra várt Apponyi választ a megkérdezettektől: szükséges-e, hogy a kormány a diétán az általános örökváltság ügyében kezdeményező lépéseket tegyen, ha igen, akkor milyen irányban és kiterjedésben, továbbá milyen formában terjessze elő vonatkozó javaslatát. Keglevich és Majláth egybehangzó véleményt adtak. Keglevich megállapította, hogy az örökváltság a közvéleményben „oly jelentőségre" vergődött, amely megkívánja a kormánytól, hogy idejében gondoskodjék azon módokról és utakról, amelyeken e kérdés megoldása „a közállomány és tulajdon szentsége megsértése nélkül" irányítható. Ugyanakkor rögtön hangsúlyozta: a sajátos magyarországi viszonyok közt a kormány sohasem lehet eléggé óvatos, nehogy oly tárgyakat indítson útjukra, amelyek gyakorlati kivitelezése esetleg akadályokra talál, és a biztos eredmény kilátása nélkül „a különböző érdekek harcát" idézheti elő. Ráadásul „az alsó néposztály legnagyobb része" nem rendelkezik az örökös megváltáshoz szükséges eszközökkel, megszerzésükre pedig lustasága és tudatlansága folytán nem is lesz képes, amíg nem kap rá módot, hogy valósággal élhessen az örökváltsági törvény jótékonyságával. Mindezek miatt azért sem tanácsos, hogy e tárggyal a kormány lépjen színre, mert ha a kezdeményezés tőle indulna ki, a törvény megszületése viszont akár a szükséges anyagi eszközök hiánya, akár előre nem látható akadályok miatt mégis elmaradna, e fejlemény „a reményekre ébresztett adózó népben a földesurak elleni gyűlölséget csak nevelné, és hasztalan gyanúsításokra adna okot", a birtokososztályt pedig mind a kormány, mind a jobbágyság irányában a „legkellemetlenebb" helyzetbe hozná. Következésképpen nem javasolja, hanem egyenesen célszerűtlennek tekintené a kormány „egyenes és közvetlen fellépését" e tárgyban, mert e fellépés az örökváltság ügyét előmozdítás helyett még inkább hátra vetné. Azt viszont szükségesnek tartja Keglevich, hogy e kérdést illetően a kormány legyen önmagával „eleve tökéletesen tisztában", és - mivel az ügy a diétán kétségtelenül szóba kerül - igyekezzék saját orgánumai által oly irányt adni, amelyből kitűnik: „a kormánynak nemcsak nem szándéka e részben akadályokat gördíteni, sőt inkább kész azt minden módon előmozdítani". Ennél egyelőre ne menjen tovább, hanem várja be, hogy e tárgyban az országgyűlésen milyen nézetek merülnek fel. Majláth — Keglevich véleményéhez csatlakozva - még határozottabban ellenezte, hogy a kormány a diétán kezdeményezze kötelező törvény hozatalát az úrbériség megszüntetésére. Érvelése szerint az ország legnagyobb részében az úrbéresek messze nincsenek oly helyzetben, hogy uraikat „kellően" kármentesíthessék, sőt nagy részüknek az örökváltságról, annak valódi becséről sincs tiszta fogalma. így kényszerítő megváltást indítványozni „nem volna egyéb, mint a népben vágyakat minden siker reménye nélkül gerjeszteni", a dolog természetes fejlődését pedig nehezíteni elősegítés helyett. Ezért a 5 Századok 1982/6