Századok – 1982
Történeti irodalom - Nagy László: Bocskai István a hadak élén (Ism.: Rácz István) 1113/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 1113 A török hódoltsági magyar adóztatásról szóló könyv nemcsak a magyar társadalom 16 — 17. századbeli életébe nyújt mély bepillantást, hanem a török birodalom történetének megismeréséhez is egy sajátos — nemzetközi érdeklődésre is számottartó — fejezetét mutatja be. Még csak azt kell várnunk a szerzőtől, hogy e sajátos kettős hatalomnak a gazdasági-adóztatási vonatkozásain túl, az igazságszolgáltatás tényleges helyzetét is feltárja és megírja. Amint utal is rá: „A magyar feudális hatóságok nem a törököknek alárendelve, hanem azokkal párhuzamosan működtek a hódoltságban, s azokat heves küzdelem után, a 17. századra jórészt maguk alá gyűrték." (476.0.) A magyar közigazgatás hódoltsági visszatérésének, fokozatos kiszélesedésének a megrajzolása fogja teljessé tenni azt a képet, amelyet Szakály Ferenc könyve alapján már eddig is nyertünk. Zimányi Vera NAGY LÁSZLÓ: BOCSKAI ISTVÁN A HADAK ÉLÉN Gondolat Kiadó Budapest 1981. 253 1. A magyar had történetírás a 19. század második felében vert gyökeret, így a kritikai történetírás fiatalabb hajtásai közé tartozik. A Bocskai-szabadságharc katonai történetéről is 1893-ban jelent meg az első összefoglalás, amit aztán később jó néhány résztanulmány és több monográfia követett. A tudomány természetes vele járója, hogy az újabb forrásanyag feltárása, a kutatásmetodika fejlődése, az összefüggésrendszert felismerő és a jelenségeket értékelő szemlélet változása ugyanannak a kérdésnek is finomabb elemzésére, magasabb szintű és teljesebb igényű összegzésére nyújt lehetőséget. Ennek a tudományfejlődési ívnek egyik pillére Nagy László közelmúltban publikált monográfiája is. Az ismert szerző korábban már maga is terjedelmes monográfiát írt a Bocskai-szabadságharc katonai történetéről. Abban a hadsereget állította vizsgálódása középpontjába, most pedig Bocskai életpályájának katonai vonatkozásai kerültek előtérbe. Messzire vezetne és a terjedelmi korlátok sem engedik, hogy Nagy László könyvének összes lényeges eredményét ismertessem. Munkájának ezúttal inkább általánosabb vetületű tanulságairól szeretnék szólni. Az olvasónak először is a biográfia műfajának modern értelmezése tűnik fel. Azt a felfogást követi, amely az életrajzot kortörténetté tágítja. De legalább ennyire fontos hangsúlyozni a szerzőnek a hadtörténetírásról vallott nézetét és a gyakorlatban követett eljárását is. A hadászatot nem mezteleníti le a szűken értelmezett katonai történetre: szoros kapcsolatot tart fent mindenekelőtt a politikatörténettel, de a társadalomtörténet, a demográfia, sőt az eszmetörténet eredményeit is hasznosítja. Az elvi általánosításokat azonban a történetírás rokon ágazatainak a felhasználásánál nem lemerevedett sémaként alkalmazza. Többek között jól látja, hogy „a háború és a politika kapcsolatában a politikáé a döntő szó", de „néha a háború átmenetileg fölébe kerülhet a politikának". Módszertanilag nem keres a hadtörténetírás számára merőben új utakat. Természetesnek tartja, hogy a hadtörténetírás - ha speciális területen is mozog - lényegében az általános magyar történetírás eszköztárával dolgozik, így szervesen beilleszkedik annak összhangzatos ritmusába. Szívesen ütköztet és korrigál történetírói véleményeket. Tudományos felelősségének egyik fokmérője, hogy új adatok és összefüggések fényében a saját maga korábbi álláspontját is többször helyesbíti. A szerző meggyőzően cáfolta azt a kortársi és történetírói álláspontot, amely szándékosan vagy az események pontos ismeretének a hiányában kétségbe vonta Bocskai hadvezéri erényeit. A monográfia egészében azt kívánta bizonyítani, hogy Bocskai személyében magas szintű politikai és hadvezéri képesség egyesült. Ez a fontos felismerés azonban nem segítette a megszépítő messzeség ideális világába: erényei mellett komolyan számba vette és mérlegelte a fejedelem személyes gyarlóságait és történeti tévedéseit is. Itt már nem kísérti a szerzőt a „diadalmas politikus és hadvezér képének" visszavetítése a szabadsághrcot megelőző életszakaszra.