Századok – 1982

Történeti irodalom - Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban (Ism.: Zimányi Vera) 1111/V

1112 TÖRTÉNETI IRODALOM 1112 A szerző kutatásai nemcsak megerősítik, hanem továbbfejlesztik Salamon Ferencnek azt a meglátását, hogy a török hódoltság területén a magyar földesurak adóztatási tevékenysége őrizte meg a magyar korona szuverénitását. Az adóztatási tevékenység elemzése során azonban kiszélesíti és sokkal tovább finomítja a képet. Megtudjuk, hogy az önálló magyar államiság megszűnése után a végvárak katonái, és a közéjük beállt, birtokukat vesztett földesurak hajtották be a törökök által elfoglalt területekről az adókat, a kortársak által sem remélt hatékonysággal. A behajtott adókat a végváriak részben a várak fenntartására fordították, részben zsoldjuk pótlására, részben pedig megtartották maguknak. Megkapták az állami rovásadó, valamint az egyházi tized beszedésének a jogát is. Mindez hozzájárult a gyakran hiányosan fizetett végváriak megélhetéséhez és harcképességük fenntartásához. De nemcsak a katonaság ellátása oldódott meg ezen az úton, hanem sokkal többről volt szó: e rendszer segítségével továbbra is biztosítani lehetett a magyar államtól elszakított területeken a magyar feudalizmus fennhatóságának a folyamatosságát. Mindezt a mindennapi élet gyakorlata alakította ki anélkül, hogy államközi szerződés biztosította vagy ismerte volna el a kettős adóztatás rendszerét. A magyar földesurak, de a Habsburg-kormányzat is mindvégig csak időleges kénytelenségnek tekintette a törökök hódításait, és elvileg egy percig sem mondott le az e részekhez fűződő állami és magánföldesúri jogokról. A hódító törökök viszont soha nem ismerték el a magyar részre adózás jogosságát, hanem csak kénytelenségből tűrték el azt. A végvári katonák sikeres adóztatási tevékenységét látva a magyar földesurak fokozottan törekedtek arra, hogy az adószedést - melyet ugyan csak a végvári katonák közreműködésével, a beszedett adó egy részének az átengedése révén tudtak megvalósítani - maguknak biztosítsák. És a nagy végvárak (Sziget, Eger és Gyula, majd Kanizsa) eleste után lényegében a földesúri adó beszedése történt a leghatékonyabban, messze maga mögött hagyva az állami (dikális) adó, valamint az egyházi tized begyűjtésének az eredményeit. így valóban a magyar feudális uralkodó osztály, a magyar rendek biztosították a hódoltsági területnek az országhoz való valamiféle hozzákötődését, noha ennek a kapcsolatnak az erőssége területenként és időszakonként változott. E rendszer révén tulajdonképpen bizonyos török-magyar kettős uralomról, kondominiumról beszélhetünk, amint ezt a turkológiai szakirodalom nevezi. Ilyen kifejlett formájában példa nélkül áll a török birodalom történetében; a törökök sehol másutt nem kényszerültek ekkora kompromisszumra. Sokat vitatták, hogy mi tette lehetővé ennek a rendszernek a kialakulását. Egyes vélemények szerint az, hogy a törökök nem tudták elfoglalni az ország egészét, nem szűnt meg a teljes államiság, és nem pusztult el, vagy nem hódolt be az uralkodó osztály, és így bázisa maradt a visszatérési, illetve behatolási kísérleteknek. A török birodalom keleti tartományaiban azonban, ahol a törökök szintén nem tudták szilárdan lezárni, megvédelmezni határaikat, csak alkalomszerű, fosztogatás jellegű behatolásokra került sor. A szerző leszögezi: ahhoz, hogy ezek a behatolások szilárd rendszerré és állandó gyakorlattá váljanak, az európai - jelen esetben a magyar — feudalizmus magas fokú, a török társadaloménál sokkal magasabb fokú szervezettségére és rugalmas alkalmazkodóképességére, szívósságára volt szükség. A magyar állam egy részének a továbbélésén és a nemzetközi erőviszonyok következtében a Magyarországon kialakult katonai patt-helyzeten kívül ezt látja Szakály Ferenc a legdöntőbb tényezőnek, és azt hiszem, ebben messzemenően egyetérthetünk vele. Ha viszont ez a magyarországi feudalizmus ennyire életerős volt, akkor alighanem módosítanunk kell azon a képen, amelyet mind a magyar rendiségről, mind pedig a parasztságról korábban kialakítottunk - hangzott el a szerző könyvének a szakmai vitáján. Szakály könyve alapján úgy látjuk, hogy mind a magyar rendiség, mind pedig a hódoltsági parasztság sokkal teherbíróbb, szívósabb, alkalmazkodóképesebb volt, mint ahogy azt korábban feltételeztük. Ezt az utóbbi szempontot, a szerző könyvéből levonható ezen tanulságot külön is szeretném kiemelni. A 16. századra vonatkozó saját kutatásaim is az anyagi prosperitásnak számtalan olyan jelére világítottak rá, amelyek egy, a katonai és politikai katasztrófa ellenére is tehetős, széles körű árutermelést folytató társadalomra engednek következtetni. A magyarországi földesurak pedig, akik a török uralkodó osztállyal ellentétben, tényleges birtokosai voltak földjüknek, határtalan szívóssággal ragaszkodtak birtokaikhoz még akkor is, ha azok történetesen török megszállás alá kerültek, mivel még így is számottevő jövedelmük származott azokból, vagy ha pillanatnyilag nem ez volt a helyzet, fennállt a remény, hogy valamikor mégis jövedelmet fognak szerezni belőle.