Századok – 1982
Történeti irodalom - Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon (1541–1593) (Ism.: Barta Gábor) 1110/V
1110 TÖRTÉNETI IRODALOM 1110 szerepelteti is könyvében Vauchez. Általános megállapításai jó ösztönzést adhatnak számos kérdés újra fölvetésére a hazai történetírásban: a szent uralkodók kérdése, Magyarország regionális hovatartozása a szentkultusz jegyei alapján, Szent Margit úttörő szerepe az új koldulórendi női szent-ideál kialakításában — megannyi kérdés, mely új, korszerű tárgyalásra vár. Klaniczay Gábor SZÁNTÓ IMRE: A VÉGVÁRI RENDSZER KIÉPÍTÉSE ÉS FÉNYKORA MAGYARORSZÁGON (1541-1593) Budapest 1980 Akadémiai Kiadó 160.1. A magyar történelem „török korszaka", azon belül különösen a 16. század meglehetősen kedvelt témája mind a történeti érdeklődésnek, mind a történetírásnak. A kutatás az utóbbi időben több, önmagában is érdekes alapkérdéshez nyúlt újra hozzá: a török magyarországi jelenléte (Hegyi Klára), a hódoltság magyar adóztatása (Szakály Ferenc), a végvári harcok (Marosi Endre, Nagy László) - hogy csak néhány példát említsek. Szántó Imre hosszú évek óta foglalkozik a török hadjáratokkal, a magyar védekezés problémáival. A végvári rendszerrel kapcsolatos eredményeit most külön kötetben összegezte. A munka szerkezete világos, a fejezetek sorra veszik a kérdés valamennyi lényeges aspektusát: a török hódítás folyamatának leírását, a védelmi vonal megszervezését, a végvári katonaság összetételét, a Habsburg-birodalom és Magyarország bonyolult viszonyát, a végvári rendszer fenntartásának költségeit, a katonák morális-ideológiai alapállását, s végül - lezárásképpen - a végvári harcok szerepét és jelentőségét. A felvonultatott apparátus impozáns, a kötet egyharmada irodalomjegyzékből és lábjegyzetekből tevődik ki. A szerző nemcsak a szakirodalom lehető legszélesebb ismeretét tartotta szem előtt, hanem meglehetősen nagy levéltári bázisra is támaszkodik, s ennek kapcsán sok alig, vagy egyáltalában nem ismert adatot is közkézre ad. Ami a korszak leglényegesebb kérdéseit illeti, a kötet osztja, illetve megerősíti a legutóbbi idők szakirodalmának feltételezéseit, megállapításait. Mondandója többrétű: a végvári katonák, a „vitézlő rend" egyszerre volt az ország, a lakosság védelmezője, segítője — s közben a jobbágyok kíméletlen sanyargatója, a nemesi birtokok kisajátítója. A zsoldfizetés akadozása, az ellátási nehézségek és a török harcmodor együttesen kényszerítették a „vitézlő rendet" a saját terület kíméletlen fölélésére és a török erődök hátországának (Magyarország hódolt falvainak) módszeres pusztítására. A másik kettősség a Habsburg-hatalom által nyújtott segítség értelmezésénél jelentkezik. A szerző végső soron elismeri, hogy Magyarország egymagában képtelen lett volna viselni a hadi- és békeállapotban egyaránt dúló, évtizedeken át nem lankadó háború terhét. A hiányzó anyagi és katonai eszközöket a Német Birodalom, azon belül főképpen az örökös tartományok pótolták. Segítségük azonban kizárólag védelmi célokra volt elegendő, tehát voltaképpen egyik oka lett annak, hogy a hadszíntér rögződött, éspedig pontosan hazánk közepén. Történetírásunkban vannak olyan pillanatok, mikor egy-egy kérdésben a viták elcsendesednek, a perifériára szorulnak, s a kutatók között kialakul egyfajta konszenzus. A török háborúk érintett szakaszával kapcsolatban ez a most születőben levő egyetértés a korábbi eredmények szintézisére épül, tehát jó alapnak kínálkozik a továbblépésre. (Az immár ötödik éve lappangó új Mohács Emlékkönyvre kell itt hivatkoznom, azzal a megjegyzéssel, hogy Ruzsás Lajos korai halála és Rázsó Gyula betegsége a kötet sorsát sajnos újból kérdésessé tette.) Szántó Imre gondolatmenetének említett két alapmotívuma pontosan illeszkedik e konszenzushoz, az általa nyújtott, sok új adatot tartalmazó, részleteiben nagyon tanulságos elemzés annak szerves részét alkotja. Kár, hogy egyébként gondos mérlegelésébe itt-ott még becsúsznak a múltból eredő vélemények, különösen az általános politikai kömyezetrajz esetében. A magyar állam bukása így lesz mindjárt a Bevezetésben egyszerűen „a nemesi reakció" „bűnös politikájának" eredménye, a kettős királyválasztás alapvető fordulat, a vitézlő rend a haladás lehetőségét magában hordozó egyfajta szabadparaszti réteg — és így tovább.
