Századok – 1982

Történeti irodalom - Vauchez; André: La sainteté en Occident aux derniers siécles du moyen âge. D’aprés les proçés de canonisation et les documents hagiographiques (Ism.: Klaniczay Gábor) 1105/V

1106 TÖRTÉNETI IRODALOM 1106 Georges Duby, Emmanuel Leroy Ladurie, Robert Mandrou, Jean Delumeau és Jean-Claude Schmitt) szorgalmaztak az elmúlt évtizedekben. A szenttéavatás intézményes folyamatának 12-15. századi átalakulása ugyanis éppen a laikus, népi, helyi, tartományi iniciatívák és a magának mind több beleszólást igénylő központosított egyházi szervezet konfliktusával, majd az utóbbi felülkerekedésével jellemezhető. André Vauchez jó történetírói érzékkel választja ki azt a forrásanyagot, ami a legrészletesebben dokumentálja ezt a többirányú kulturális konfrontációt: a szenttéavatási perek jegyzőkönyveit - s ez a forrásanyag ugyanakkor még belül van azon a határon, amit egy történész (Vauchez esetében mintegy tizenkét esztendei munkával) át tud tekinteni. Vauchez vizsgálódásának időbeli határait részben maga a fonáscsoport jelöli ki: a szenttéavatás egyházjogi procedúrájának 12. századi kialakulása adja a kezdőpontot. Ez egyben a középkori szentkultusz új korszakának a kezdete is, a Vauchez által „modern"-nek nevezett szentek tiszteletének fellendülése. A könyvben tárgyalt időszak végpontja viszont az imént vázolt központi problematika felől érthető meg: 1431-ben kerül sor Jeanne d'Arc perére, mely - amellett természetesen, hogy elsősorban politikai ügy - az első olyan per, ahol az egyetemi képzettségű egyháznagyok olyan mértékben szembeszállnak egy kibontakozófélben levő népi szentkultusszal, hogy máglyára küldik a már életében szentként tisztelt Jeanne-t. Vauchez három részben, három nézőpontból veszi vizsgálat alá ezt a mintegy háromszáz éves történelmi időszakot. A könyv első része a szentkultusszal kapcsolatos egyházi álláspontok és a szenttéavatási eljárások alakulását írja le. A második rész a „modern" szentek tipológiájával foglalkozik, a harmadik pedig magát a szentség fogalmát, a csodák középkori felfogását vizsgálja. A szenttéavatás — mint Vauchez bemutalja - a 12. század elejétől kerül egyre kimondottabb pápai ellenőrzés alá: maguk a szenttéavatási perek (a szent életében és halála után tett csodáinak tanúk kihallgatásával történő bizonyítása, majd az összegyűlt anyag nyomán lefolytatott perszerű tárgyalás) éppen ennek a pápai ellenőrzésnek a jegyében válnak előbb szokásossá, majd kötelezővé. Míg a kereszténység első évezredében a kanonizáció többnyire a szent ereklyéi körül kifejlődött spontán népi kultusz puszta püspöki jóváhagyásából állt, amit nem feltétlenül követett külön pápai engedély, a 11-12. századtól kezdve mind elterjedtebb az a felfogás, hogy a szenttéavatás kérdésében egyedül a pápai döntés a mértékadó. III. Sándor pápa néhány üyen irányba mutató kijelentése után III. Ince az, aki szigorúbb kánonjogi alapokra fekteti ezt a pápai előjogot, s vele együtt a szenttéavatási perek követelményrendszerét. Eltérően a korábbi gyakorlattól, mely elsősorban a szent sírjánál vagy egyebütt őrzött ereklyéinél történt csodákat tekinti a legfontosabbnak, III. Ince a halál utáni csodatétel mellett ezzel egyenrangú hangsúlyt helyez a szent életére, életében tett csodáira, kegyes cselekedeteire. Ez tekinthető a pápaság első jelentős beavatkozásának a népi szentkultusz tartalmi kérdéseibe, mely jelentősen módosítani kívánja - mint látni fogjuk, sikerrel - a természetfelettihez való viszony, a csodákba vetett hit kora-középkori felfogását. A 13-14. század folyamán a pápai ellenőrzés a szenttéavatási kérelmek közötti gondos szelekcióvá fejlődik. A 13-15. századig megindított szenttéavatási kérelmeknek mindössze a fele végződik szenttéavatással, mint ezt a Vauchez könyvében fellelhető statisztikai táblázatokról leolvashatjuk. Ennek az egyre szigorúbbá való szelekciónak a következménye, hogy a 13. századtól kezdve pontos fogalmi disztinkció lép érvénybe a szentek és a szentség hírében elhunyt, lokálisan tisztelt, de nem szentté avatott boldogok (beati) között. Míg a szenttéavatási kérelmek továbbra is pontosan tükrözik a középkori kereszténység eszmei áramlatainak az átalakulását, maga a „sikerlista" inkább a szenttéavatás mögött rejlő egyházi és világi politikai indítékokra enged következtetni. A szenttéavatott személyiségek a pápai politika célkitűzéseinek adnak kultikus támaszt, a ferences és domonkos koldulórend egymás közti vetélkedését szolgálják (ki vonultathat fel több és jelentősebb szentet), s végül különböző uralkodók dinasztiáinak, országainak a hírnevét öregbítik. Vauchez feltárja egyes „újonnan jött" dinasztiák - mint pl. az Anjouk - intenzív érdeklődését az illető dinasztiával kapcsolatba hozható szentek kultuszának előmozdításában. Végül pedig rámutat arra, hogy a szentek kultuszát mind központosítottabbá és univerzálisabbá tenni kívánó pápai törekvések ellenére a középkor végén ezen a területen is győzedelmeskednek a partikularizmus irányába ható tendenciák: szerte Európában az idő és hely szerint közelebbi „modern" szentek és mindenekelőtt a nemzeti szentek kultusza homályosítja el a késő-antik mártír-szentek, vagy a kora-középkori szentek kultuszát. A könyv legterjedelmesebb és legkidolgozottabb része a középkori szentség tipológiája. Pontosabban: tipológiái. Vauchez kísérletet tesz arra, hogy különválassza a szenttéavatások kapcsán