Századok – 1982

Történeti irodalom - Vauchez; André: La sainteté en Occident aux derniers siécles du moyen âge. D’aprés les proçés de canonisation et les documents hagiographiques (Ism.: Klaniczay Gábor) 1105/V

TÖRTÉNETI IRODALOM 1107 egymással konfliktusba kerülő kulturális közegek eltérő felfogásait. Ami az egyházszervezet támogatása nélkül, sőt, többnyire annak kifejezett rosszallására kifejlődő spontán népi szentkultuszokat illeti, erről a szórványos dokumentáció - 26 esetet gyűjtött össze Vauchez a 12-15. századból - keveset enged csak megállapítani. Mindenekelőtt azt, hogy a népi vallásfelfogás megőrizte a szentkultusz eredeti szoros kötődését a mártír-kultuszhoz: elsősorban brutális körülmények között elhalálozott és alacsonyabb társadalmi állású férfiak, nőt és gyermekek sítjainál alakultak ki ezek a spontán népi kultuszok. A történelmi dokumentáció viszont jól megőrizte a szentkultusz lokális formáinak emlékét, ahol ötvöződik a népi felfogás a helyi világi és egyházi elitek elképzeléseivel, ugyanakkor mindez jól különválasztható a szentéavatás jogát monopolizáló és saját univerzális törekvéseinek alávető pápaság normáitól. A szentkultusz lokális felfogásának vizsgálatát a szenttéavatási perek anyaga jól lehetővé teszi, hiszen itt az illető szentek csodás tetteinek bizonyítására éppen azoknak a szűkebb közösségeknek (kolostor, város, udvar, környék) a tagjai emelnek szót, akik patrónus-szentjük univerzális elismerését szorgalmazzák. A szentségről alkotott elképzelések vidékről vidékre, országról országra különböznek, sajátos színezettel rendelkeznek. Vauchez két fő régiót különít el a középkori Európában: a Mediterráneum világát, s az attól északra, északnyugatra, északkeletre elhelyezkedő területeket. Szemben a népi vallás szentfelfogásával, a nem-mediterrán Európában a szentek túlnyomó többsége az illető közösség, ország világi és egyházi vezetői közül kerül ki - a szentkultusz azok karizmatikus hatalmának utólagos elismerése. A népi felfogásnak megfelel viszont, hogy az illető vezető - király, püspök, herceg -mártíromsága az utólagos kultusz leggyakoribb kiváltóoka, a „rex iustus" vagy a népét megtérítő apostol-király szent-típusa ehhez képest másodlagos marad. Vauchez bemutatja, hogy a 13-14. században, a szentkultusz lokális képzeteiben újabb személyiségekkel egészül ki a szent királyok és püspökök kora-középkorban kezdődő sora, méghozzá nemcsak Európa periférikusabb részein, hanem Franciaországban, Angliában, Németországban is. A vezetők szentségének a koncepciója mögött olyan kora-középkori vagy régebbi eredetű felfogások állnak, mint például az arisztokratikus származás révén birtokolni vélt erények és a szentség kapcsolatának feltételezése vagy a szentség dinasztián belüli örökölhetőségével kapcsolatos hit, melynek 13-14. századi továbbélésére Vauchez számos példát említ. A mediterrán világ (Itália, Dél-Franciaország, Katalónia) szent-felfogása mindezzel élesen szemben áll: itt a 12-15. században többnyire alacsony származású és világi személyek kerülnek a szentség hírébe már életükben vagy a haláluk után. Remeték, elzárt életet folytató szűzlányok, özvegyasszonyok, zarándokok, jótékonykodó polgárok, kórházalapítók - a szentséghez vezető út itt elsősorban a személyes aszketikus vagy karitatív teljesítményekhez kötődik. A 12. századi evangélizmus vallásfelfogása jegyében a szentségben egyre inkább áthelyeződik a hangsúly a halál utáni csodatételről a mintaszerű keresztényi életvitelre. Talán Assisi Szent Ferenc alakja példázza a legjobban ezt a modern szent-típust. Amikor azonban a hatalmassá lett koldulórendek befolyása szab további irányt a 14. századi Itália lokális szent-kultuszainak, érezhető változás következik be a laikus vallásfelfogásban. A koldulórendek a hozzájuk kapcsolódó harmadrendek szentéletű tagjainak kultuszát propagálják, mindenekelőtt az aktív világi tevékenységtől elforduló, miszticizmusra hajló női szentekét, valamint a rendjükből kikerülő városi prédikátorokét — feminizálják és klerikalizálják az itáliai városok szent-felfogását. A Mediterráneum és Európa többi része között megfigyelhető eltérések magyarázatát Vauchez a kultuszokat kezdeményező társadalmi-politikai tényezők különbözőségében adja meg. Ahol a szentség arisztokratikus felfogása uralkodik, ott többnyire csak az illető területek egyházszervezeteinek és uralkodó dinasztiáinak van beleszólása az új kultuszok kialakításába. A Mediterráneum polgári és népi szent-típusai mögött viszont vallási mozgalmak, városi tanácsok, egyletek, kórházak, arisztokrata családszövetségek állnak. A szentkultusz kezdeményezése, fenntartása itt tartós időre kikerült az -Itáliában amúgy is csekély presztízzsel rendelkező - egyházszervezet kezéből; spontán megnyilvánulások, zarándoklatok, városi közéleti események alakítják létformáit. Hogyan viszonyul mármost mindehhez a szentségnek az a felfogása, amit a vizsgált időszakban hivatalosnak lehet nevezni? Melyek azok a normák, azok a morális, kultikus és egyházpolitikai meggondolások, amelyek jegyében a pápaság az Európa különböző területein tisztelt szentek közül kiválasztotta azokat, akiknek kultuszát maga is hajlandó volt előmozdítani? A hivatalos szentség