Századok – 1982
Beszámoló - Utazás és útleírás a történeti kutatásban. Egy szimpozionról. (Kisbán Eszter) 1091/V
BESZÁMOLÓ 1093 A szolgálati utak más formáit, mint kereskedők, katonák, tengerészek, céhlegények és mások utazásait és útibeszámolóit röviden érintette több előadás. A 16-18. századi utazási irodalom a műfajt tekintve személyes és szolgálati iratokban, valamint rendszeres útiművekben öltött formát. A személyes jellegű útileveleket, nyers útinaplókat és memoárokat általában nem szánták közlésre, amint többnyire kéziratban maradtak a diplomata és más szolgálati útijelentések is. A közlés szándékával készült útleírások mellett a rendszeres útiművek közé tartoznak a magát az utazást és annak intellektuális feldolgozását segítő kézikönyvek, egyrészt nemzetközi, országos és nagyvárosi útjegyzékek, másrészt egy önálló műfaj, az „utazás művészetét" tárgyaló módszertani útmutató (apodemika). Amennyire meg tudom ítélni, erről a két évszázadon át virágzó apodémikus irodalomról a hazai kutatás nemigen vett tudomást. Igaz, korábban csak egy angol kötet mutatta be (Clare Howard: English Travellers of the Renaissance. London - New York - Toronto, 1913.), bibliográfiai szemléjére pedig csak 1980-ban történt próbálkozás (Das achtzehnte Jahrundert, Jg. 4., H. 2., S. 116-131.). A nálunk máig újra és újra egyedül idézett Justus Lipsius műve az apodémikus műfaj előfutárai közé tartozik csupán, a humanisták közlésre szánt, levél formában kifejtett utazási tanácsainak sorába. Közülük Lipsiusé a legismertebb, amely 1578-ban kelt, első közlésének éve pedig 1586. Justin Stagl szerint, aki lezárás előtt álló átfogó, a német, angol és francia anyagra egyaránt kiterjedő vizsgálatai, mintegy 400 mű alapján mutatta be a műfajt, az apodémikus irodalom a német protestantizmus terméke, noha Anglia is számos korai művet alkotott. A műfaj egész későbbi útjára iránytszabók Hieronymus Turler, Hilarius Pyrckmair és Theodor Zwingernek az 1570-es években közzétett művei. A görög 'utazni' szóból képzett műfaj-elnevezés Pyrckmairtól származik (Commentariolus de Arte Apodemica, seu Vera Peregrinandi Ratione. Ingolstadii, 1577.). Az apodemikák a tanulmányutakkal foglalkoznak, számba veszik az utazás mellett és ellen szóló érveket, gyakorlati tanácsokat, országleírásokat adnak (természeti adottságok, történet, alkotmány, lakosság, látnivalók), valamint útmutatást az útimegfigyelésekhez és azok írásbeli rögzítéséhez. A műfaj leértékeli a másodkézből való szóbeszéd híreket és az emlékezetre való hagyatkozást, propagálja a megfigyelést és az útinapló vezetését. Az elsődleges útinaplóbói már az utazás során javasolja egy szisztematikus beosztású másik könyvbe átvezetni tematikus bontásban a tapasztalatokat. Magának a rendszerezésnek kezdettől fogva különféle sémáit ajánlották. A lényeg azonban az útinaplók és a közlésre is szánható beszámolók számának megsokszorozódása az apodémikus irodalom indíttatására. Az apodémikus művek kezdettől fogva a latin mellett nemzeti nyelveken is megjelentek. A korszak útleírásai forrásértékének megítéléséhez ismeretük elengedhetetlen. A 17. század végén a műfaj ellaposodik, gyakorlatilag inkább használják az utazó fiatal főurak udvarmesterei, mint ők maguk. A késői szakaszban legkülönfélébb utazók, így pl. vándorló kézműveslegények számára is készültek apodémikus útmutatók. A műfaj utóvirágzása a 18. század közepén a polgári utazók tanulmányútjaihoz kapcsolódik. Az Európán kívüli útibeszámolókkal foglalkozó előadások csoportjában kettő gyűjteményes kiadásokat mutatott be. A távolmaradt Marica Milanesi előadása a felfedezések korának útleírásaiból az 1550-es években a velencei G. B. Ramusio által szerkesztett munkát, míg Peter Boerner a 18. század egy-egy angol, francia és német reprezentatív gyűjteményét, amelyek mind a teljes Európán kívüli világot kívánták az európaiak elé tárni. 16-17. századi indiai útibeszámolókkal foglalkozott, főként portugál anyag alapján Jan Kieniewicz, ill. a Fugger-ház üzletkötőinek beszámolói kapcsán Reinhard Hildebrandt. Mindkettő úgy látja, hogy ezek az útleírások elsősorban az európai művelődéstörténet forrásai. A korai beszámolók az indiai kulturális rendszer lényegébe nem láttak bele, viszont - Kieniewicz szerint - még nem befolyásolták őket a később már erősen ható európai India-sztereotípiák sem. Hildebrandt a délnémet kereskedőknél kimutat viszont egy hazai eredetű Eldorádó-sztereotípiát és várakozást, amit a nehéz helyi viszonyok közt keserű csalódás követ. A Felkelő Nap Országát Európa az 1295-ös Marco Polo jelentésből ismerte meg, de a tengeri út Japánba igazából csak 1542-ben nyílt meg. A 17. századtól a 19. századba nyúlóan aztán az ország szinte teljes bezárkózása következett, bizonyos holland kereskedelmi jogokkal és egy hollandok számára épített mesterséges szigettel. A geográfus Hanno Beck az európaiak kezén mégis megszületett Japán országleírásokat ismertette. 17 Századok 82/5
