Századok – 1982
Vita - Ballók János: Még egyszer Thonuzóbáról 1078/V
1090 VITA Az Anonymus művében rejlő „lehetőségeimnek" kiaknázatlanul hagyása miatt különben nem érzek lelkiismeret-furdalást, már csak azért sem, mert a Szegfű útmutatása szerintiek számomra valójában nem jelentettek semmiféle lehetőséget. Én ugyanis nem állítottam sem azt, hogy Thonuzobát István élve eltemettette, sem azt, hogy a besenyő főember öngyilkos lett, elföldeltette élve önmagát; -éppen ezt a két verziót igyekeztem cáfolni. Azokban a szövegrészekben, amelyeket Szegfű a 'sepultus est' igealak használatára párhuzamokként idéz,8 5 az igének kivétel nélkül mindenütt konkrét jelentése és passzív szemlélete van, idézetei pedig mondattani szempontból egytől egyig arra példák, hogy az általános alanyt a latin „a magyartól eltérően kifejezheti: a) tárgyas igék személyes szenvedő alakjával".8 6 Az én elméletem egyébként nem „Anonymus egy íráshibájára" épült, hanem a textus egészére. Thonuzobának az Abád-rév a szálláshelye volt, s nagyon valószínű, hogy halála után testileg is ott temették el, mint ahogy a Szegfű által citált esetekben a folyó menti temetkezési hely az illetők szálláshelyével volt azonos.8 7 A legnagyobb meghökkenést azonban számomra a vitacikkének utolsó bekezdésében található kategorikus kijelentése okozta: „Ez pedig mindenképp öngyilkosság. (Ti. a Thonuzobáé.) Vagyis a latin szöveget csak a sepultus est medialis értelmezésével lehet helyesen fordítani. " (A kiemelés és a zárójeles magyarázó megjegyzés tőlem.) Miután tanulmányának egész korábbi részében hol Janus Pannonius epigrammájára, hol Thonuzoba nevének jelentésére, hol Anonymus (!) állítólagos íráshibájára építve azt bizonygatja, hogy Thonuzobát István temettette el élve az Imre megölése miatti féktelen haragjában, most hirtelen kijelenti, hogy a 'sepultus est' helyesen csak 'eltemetkezett'-nek fordítható, vagyis Thonuzoba és felesége öngyilkosok lettek. Azon kívül, hogy ezt az öngyilkosság-históriát éppúgy nem fogadom el tőle,8 8 akárcsak az első verzióját, ehhez nincs több hozzáfűzni valóm. Egy-két más természetű megjegyzés azonban még idekívánkozik. Nem vagyok híve az öncélú, száraz, szellemtelen filologizálásnak, noha elismerem, hogy sok esetben ez az öncélúnak látszó gyűjtőmunka elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egy-egy kérdés megoldásában előbbre lehessen lépni. Az viszont soha nem volt és soha nem lesz megengedhető, hogy egy tetszetősnek látszó ötlet igazolása érdekében bárki - legyen bár az adott kor történelmének mégoly fáradhatatlan kutatója is -, önkényesen kezelje a forrásokat, nyelvileg akaratlanul vagy szándékoltan félremagyarázza azokat, és semmibe vegye annak a szak- vagy segédtudománynak a módszereit, amelyre érvelését alapozza. Az újatmondás szabadsága valójában mindig csak a „törvény adománya" lehet. Szegfű nem éppen hízelgő szavakkal illeti azokat a történészeket, akik állítólag kritikai érzék hiányában, ostoba módon „hozsannázva fogadták" cikkemet, és különösen rájár a rúd szegény Sinkó Ferencre, „akinek a leghaloványabb fogalma sincs arról", hogy Szegfű mit is írt tulajdonképpen, ennek ellenére az Új Ember hasábjain cikkem eredményének ismertetésekor - figyelmen kívül hagyva azt is, hogy Szegfű hét oldalas cikkében 85 lábjegyzet van -, Szegfű elméletét volt bátorsága romantikusnak nevezni, s ráadásul még „ideológiai síkra terelte a hangsúlyt". - Ezzel kapcsolatban legyen szabad figyelmébe ajánlanom a Katolikus Szó 1981-es kalendáriumában, a 91-95. oldalon található, Szent Imrével foglalkozó rövid lélegzetű írást.89 Különösen a 94. oldalt, ahol az ő értelmezési kísérletét, hipotézisét Krasznay József, a cikk írója már elfogadott történeti tényként említi. A helyzet tehát valójában az, hogy az Új Ember és a Katolikus Szó szerkesztőségében mindkettőnk nézetei ismeretesek, csak hát kinek ez, kinek az tetszik jobban, noha mindkét szerkesztőség azonos ideológia égisze alatt működik. Ami pedig mesterem megtagadását illeti, erről csak annyit, hogy ha hallhatta volna, vagy olvashatta volna, bizonyára örült volna „megtagadásának", és mindig sajnálni fogom, hogy cikkem megjelenését már nem érhette meg. 85 SRH 1,55. 17; 1, 106. 5-6; 1, 113. 1,1, 344. 11-15. 8 6 Nagy F.-Kováts Gy.-Péter Gy.: Latin nyelvtan a gimnáziumok számára," Budapest, é. n. 89. 8 7 L. a 85. jegyzetben szereplő helyekhez az SRH kommentárjait. 8 8 Nem fogadtam el ezt akkoriban Nagy Árpádtól sem, akivel akkoriban a debreceni Diákköri Konferencián emlékezetem szerint egy napon tartottuk előadásainkat. A kereszténységgel szembeszegülök nem öngyilkosok lettek, hanem lázadtak; L. a Hartvik-legenda adatait és a Krónikának a pogánylázadásokkal foglalkozó fejezeteit. 89 A királyfi halála, A Katolikus Szó naptára az 1981. évre, Budapest, 1981.
