Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Genovese; Eugene D. és Fox-Genovese; Elisabeth: A rabszolgatartó gazdaság a politika látószögéből 851/IV
FOLYÓIRATSZEMLE 851 Elképzeléseik megvalósításában - az 50-es évek sikereit követően - az új éra megindulása (1858), majd az alkotmánykonfliktus kirobbanása súlyos akadályokat jelentett. A mozgalom belső válságából végül is Bismarck személye, a reformkonzervatívok számára is még elfogadható politikája mutatta a kiutat, amely egyben a Gerlach vezette ultrák elszigetelődését is magával hozta. A nemzetállam megszületése, „a forradalom felülről történő lezárása", a demokratikus népmozgalmak sikerei a 19. század utolsó harmadában a korábbiaktól különböző feltételeket teremtettek a konzervatív politikai gyakorlat számára, amelynek vizsgálatára a tanulmány azonban már nem vállalkozik. E. G. (Zeitschrift fúr Geschichtswissenschaft 1979/11 1058-1072) EUGENE D. GENOVESE ÉS ELIZABETH FOX-GENOVESE : A RABSZOLGATARTÓ GAZDASÁG A POLITIKA LÁTÓSZÖGÉBŐL Az Új Világ rabszolgatartó gazdaságainak közgazdasági elemzéseiben számos közgazdász rendszeresen elköveti azt a hibát, hogy figyelmen kívül hagyja a termelési viszonyokat - szögezi le a két szerző (Rochesteri Egyetem) tanulmánya - amely az Amerikai Történészek Szervezete New Orleans-i kongresszusának megnyitó előadása volt - elején. Történelmileg a kereskedelmi tőke archaikus és forradalmi erőket is magába foglalt, olyan ősi termelési viszonyokat, mint a rabszolgatartó rendszer is, ésszerűsített és hatékonyabbá tett. Szerepének megértéséhez azonban nemcsak a gazdasági, de a társadalmi tényezőket, valamint a világpiac hatását is tisztázni kell, többek között ezáltal válhat világossá, hogy a rabszolgaságot miért nem rendeletek számolták fel, de pl. az Egyesült Államokban egy véres polgárháború szüntette meg. A kivitelre alapozott gyarmati gazdaságok teremtették meg a kapitalizmus történetének legnagyobb ellentmondását: a magas profit és termelékenység együttélését egy visszamaradt gazdasági fejlődéssel. Senki, még azok a közgazdászok sem, akik a rabszolgaságot mint nem hatékony termelési formát támadták, hagyhatták figyelmen kívül, hogy ez a rendszer képes volt magas profitot és növekvő termelési eredményeket felmutatni abban az esetben, ha három feltétel együtt volt: birtokba vehető új föld, olcsó munkaerő és magas világpiaci igények. A két fentebb említett pozitívum azután természetszerűleg eltakarta a lényeget: a rabszolgatartó társadalmak szerkezeti gyengeségeit, amelyek ezen társadalmakat stagnálásra és politikai szétzilálódásra ítélték. A mértékadó közgazdasági feldolgozások ott tévednek, amikor a rabszolgatartókat mint igazi kapitalistákat képzelik el, akik a szabad munka szektorába tőkét fektetnek be, és így érik el a rendszer sokat emlegetett életképességének fenntartását. Azonban ez a képesség katonai és politikai erő kérdése: képesek-e mint uralkodó osztály hatalmukat megvédeni? Ilyen esetben pedig a gazdasági pangás vagy az elszigetelődéstől való félelem nem a szabad munkába történő befektetést eredményezi, hanem háborúra, hódításra vagy valamilyen alternatív politikai lépésre kényszerít. Az egész nyugati féltekére jellemző a „mozgó határ": amíg - európai szemmel nézve elképzelhetetlenül alacsony áron - földet lehet szerezni, addig a rabszolgatartás valójában nem termelékeny volta nem tűnik elő. A növekvő profit és termelési eredmények második feltétele az olcsó munkaerő. Ennek fenntartása nehézségekbe ütközött. Amerika déli államaitól eltekintve, ahol a helyi, természetes szaporulattal képesek voltak fenntartani az egyensúlyt, a rabszolgatartó rendszerek ismételt afrikai behozatalra szorultak. Az Egyesült Államok ezt a kérdést a maga módján úgy-ahogy megoldotta, de a magas rabszolgaárak kompenzálására bizonyos piaci feltételek megtétele elengedhetetlen volt. A konjunktúra harmadik eleme a fentiekben már említett piac: a világpiaci igény a termelt árura, alapanyagra. Ez az a feltétel, amely a leginkább döntőnek bizonyult az összes rabszolgaságra alapozott gazdaság életében, elég pl. a déli államok gazdaságtörténetére utalni: virágzás és pangás egyaránt a világpiac függvénye volt. Ezt elkerülni csak iparosítással lehetett volna, ami azonban a gazdaság társadalmi alapjainak aláásásával lett volna egyenértékű, ez természetesen Dél urainak eszébe 13
