Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Schmidt; Siegfried: Junkerség és német konzervativizmus genezise 850/IV

850 FOLYÖIRATSZEMLE SIEGFRIED SCHMIDT: JUNKERSÉG ÉS A NÉMET KONZERVATIVIZMUS GENEZISE A 19. századi konzervatív politika és ideológia vizsgálata olyan komplex kutatási feladat, amely a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet legtöbb gyakorlati és elméleti kérdését felveti, amelyre az NDK, elsó'sorban a progresszív törekvésekre koncentráló történetírása mindeddig kevés figyelmet fordított. A jelzett adósság törlesztésére vállalkozó tanulmány az említett társadalmi formációváltás általános összefüggéseibe állítva törekszik a német konzervativizmus osztályjellegének és funkciójának meghatározására az 1789-1871 közötti időszakban. A szerző elveti a konzervativizmust és az ellenforradalmiságot szinonimaként értelmező megközelítéseket, mint ahogy nem tartja célravezetőnek azt az eljárást sem, amely megelégszik a konzervativizmus leegyszerűsítő, annak csupán haladás-, népellenes, antidemokratikus jegyeire szorítkozó bemutatásával. Határozottan elválasztja egymástól a nyugat-, illetve közép- és kelet-európai fejlődést. Míg ugyanis Angliában a toryk, majd Franciaországban a legitimisták fel sem vethették a feudalizmushoz való visszatérés lehetőségét, addig a másik térségben a konzervatív mozgalom kibontakozására feudális viszonyok között került sor. A vizsgált folyamatot Schmidt időben is két szakaszra osztja fel. Megállapítja, hogy az 1789-cel induló periódusban a konzervativizmus elsősorban a kapitalista átalakulásban érdekelt földbirtokos arisztokrácia szempontjait fogalmazta meg, s egyben a feudalizmust restauráló jelentős erőként működött; a 19. század utolsó harmadától pedig a monopolkapitalizmus politikájának szerves alkotó elemévé vált. A klasszikus konzervativizmus Németországban tehát a polgári átalakulás időszakában a nemesijunker politika programját fogalmazta meg, s a kapitalizmust megváltoztathatatlan adottságként elfogadva a polgári átalakulás „minimális variánsának" (forradalom helyett reformok, agrárreform megváltással, bizonyos feudális előjogok továbbéltetése, az ipari szektor korlátozása a mezőgazdasági termelés javára, mindent egybevetve: a nemesség politikai hatalmának megtartása egy olyan evolúciós folyamatban, amelyben a konzervatívok a fékező szerepét játszák) megvalósítására törekedett. Társadalmi hordozóját Schmidt a feudális és a kapitalista viszonyok közötti átmeneti helyzetben levő nagybirtok képviselőiben keresi (a mozgalom az imperializmusba való átmenet idejéig megőrzi agrárjellegét), tömegbázisát pedig az ipari kapitalizmus fejlődésétől fenyegetett parasztban és kispolgárban jelöli meg. Speciális funkcióját a polgári forradalomhoz, mindenekelőtt a francia forradalomhoz való viszonyulása alapján próbálja megragadni. Nem ért egyet a konzervativizmust a felvilágosodásra adott válaszként értelmező polgári történetírással. Úgy lálja ugyanis, hogy csak a francia forradalom eseményei váltottak ki Németországban olyan reakciót, amely a konzervatív pártfejlődés első szakaszát (ideológiai mozgalom) megindította. A minőségileg magasabb szintet jelentő párttá szerveződés az 1848-as forradalmi események hatására következik be. A Konzervatív Párt megalakulása — hangsúlyozza a szerző - az osztályharc tudatos vállalását jelentette, s azt a korábbi pozíciók egy részének elvesztése tette halaszthatatlanná. Az 1789-1848 közötti periódust, amelyben a konzervatív mozgalom viszonylag szűk rétegekre, exkluzív társaságokra támaszkodhatott (Angliában ekkor már a tömegpárttá szerveződés az aktuális probléma) Schmidt találóan „inkubációs fázis"-nak nevezi. A Vormärz Németországa két konzervatív irányzatot ismert: a polgári evolúcióhoz alkalmazkodni kívánó, Burke-öt követő és Rehberg vezette,, s vele szemben a többséggel rendelkező feudális-rendi, a Gerlach fivérek irányította, melyek közül 1848-ban a kompromisszumra hajlandó kerekedett felül. Schmidt leszögezi, hogy a konzervatívok valódi ellenlábasai nem a liberálisok, hanem a radikálisok voltak, hogy a konzervativizmus nem antiliberális, hanem antidemokratikus és forradalomellenes eszmerendszerként definiálható. Álláspontját mindenekelőtt a konzervatívok és a liberálisok 1848-49-es együttműködésére rámutatva indokolja, különös jelentőséget tulajdonítva Georg von Vincke szerepének. 1849 után a junkerség differenciálódásának megfelelően, az ipari forradalom hatása alatt, s a liberalizmus bomlásával kísérve játszódott le a konzervativizmus funkcióváltása, politikai befolyásának megőrzése érdekében eszköztárának megújítása. Képviselői szövetségi ajánlattal fordultak a mérsékelt liberálisokhoz, a szociális demagógia fegyverével élve pedig tömegbázis kialakítására tettek kísérletet.