Századok – 1981

FOLYÓIRATSZEMLE - Nelson, John R., Jr.: Alexander Hamilton és az amerikai ipar újabb vizsgálatok tükrében 848/IV

FOLYÖIRATSZEMLE 849 vagy „külföldbarát" gazdaságpolitikáját. (Hamiltonnak ebből az ellenzékéből fejlődött ki a későbbiekben a Republikánus Párt!) 1795-re már a kormányon belül is szakadásra került sor: Tench Coxe pénzügyminiszterhelyettes is a „republikánusok" táborához csatlakozott Hamilton ellenében, az Angliával kötött Jay-egyezménynek az amerikai iparra nézve káros és sérelmes pontja miatt. Hamilton válasza erre az egyezmény megújítása és megerősítése volt: a brit féllel való összeütközés minden áron való elkerülése céljából ismét csak a legvagyonosabbaknak kedvező brit-amerikai viszony töretlen fenntartása mellett állt ki, még kedvezőbb feltételeket biztosítva és nyilvánvalóan a kisvállalkozók, az amerikai hazai ipar érdekei ellen. Ezen a téren olyan messzire ment, hogy nemzetvédelmi programja keretében mindössze csak vitorlavászon-gyártás területén volt .hajlandó a belső kínálatra támaszkodni. A pénzügyminiszteri tisztségből való megválása és visszavonulása után sem csökkentek ellenérzései az amerikai iparral kapcsolatban. Ellenezte Jeffersonnak a belső vámok eltörlésére irányuló törekvéseit, helyettük továbbra is a behozatali vámok csökkentését javasolta, mint az állami bevételek szolid, de biztos forrását. A SEUM, a Hamilton által életre hívott „Hasznos iparágak megteremtését célzó társaság" kérdése is az előbbihez hasonló ellentmondást rejt. A 18. század utolsó évtizedére az amerikai gazdaság súlyos helyzetbe került: a brit birodalmi és általában az európai államok által meghatározott elviselhetetlenül magas védővámok pangást eredményeztek az amerikai pénzügyi életben, valamint közvetlenül a kereskedelem terén; a befektethetetlen tőke spekulációk forrása lett. Ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésére született meg Hamilton kezdeményezésére a SEUM, mely végső soron valóban az amerikai ipar fellendítését célozta azáltal, hogy szándékai szerint stabilizálni igyekezett a hitelpiacot, tőketámogatással elősegíteni az ipari termelő tevékenységet és szabályozni az amerikai tőkekivitelt. Más kérdés, hogy a tőketámogatáshoz szükséges anyagi eszközöket nem a kisvállalkozások felfuttatásával, hanem egy új, nemzeti méretű iparág, a gyapotipar kifejlesztésével kívánta előteremteni. A SEUM azonban, bár William Duet személyében Hamiltonnak sikerült a kor legtapasztaltabb pénzügyi szakemberét vezetőjéül megnyerni, néhány év múltán a legteljesebb kudarcban kimúlt. Mint Th. Marshal Hamiltonhoz írott leveléből értesülünk róla, éppen a vállalkozók ellenállásán bukott meg, ami annak volt tulajdonítható hogy bár a SEUM vezetői kiváló pénzembereknek számítottak, az ipar kérdésében vajmi kevés tájékozottsággal rendelkeztek. 1796-ra, amikor felbomlott, a társaságnak már - a kétszeri hitelfelvétel ellenére is - csak 19 000 dollárja maradt tőkeként az induló 600 000-rel szemben: sem koncepciójában, sem működésében nem felelt meg a nagy többséget jelentő közép- és kisvállalkozók igényeinek. Egyetlen eredménye az volt, hogy még inkább szilárddá tette a republikánus ellenzéket. A hazai ipar iránti bizalmatlanság és a vállalkozók problémái iránti közömbösség, érzéketlenség okozta Hamilton művének a „Jelentés az ipari vállalkozásokról" kedvezőtlen, mondhatni visszhangtalan fogadtatását is: amint J. E. Cooke kiemelte, Hamilton e munkája gyakorlatilag a SEUM programja volt csupán, és Hamilton gazdaságpolitikai elveinek összegezését tartalmazta. Elvetette benne a hazai ipari vállalkozások állami támogatásának gondolatát, mindent az állami bevételek mindenképpen való növelésének rendelt alá, ez okozta végül magának a SEUM-nak a kudarcát is. Végezetül, úgy tűnik, meg kell állapítani, hogy Hamilton viszonya az amerikai iparhoz nem volt mentes az ellentmondásoktól, és mindvégig feszültté tette az általa képviselt kereskedő-nagytőkések és a kisvállalkozók érdekei közti feloldhatatlan ellentét. Gazdasági elmélete szembeállította az utóbbiakkal, akik közül számosan kiváltak pártjából, a föderalista pártból és politikájának dühödt ellenfeleivé lettek. Jelen történetírásunk, fejezi be fejtegetéseit Juhn R. Nelson, megcáfolta már azt az álláspontot, hogy Jefferson hívei kizárólag republikánus agráriusok lettek volna. Ideje felülvizsgálni azt a régről ránk maradt, leegyszerűsített és nem feltétlenül igaz beidegződést is, hogy Hamiltont az ipari vállalkozók politikai vezetőjének, érdekeik általános képviselőjének tekintsük. Ε tanulmány éppen azért íródott, hogy megtegye az első lépést a „történelmi" Hamilton politikai portréjának megrajzolása felé - a „történészek Hamiltonjával" szemben. Cs. F. (The Journal of American History, Vol. LXV No. 4 March 1979 971-995. 13 Századok 1981/4