Századok – 1981

Bitskey István. Bethlen; Pázmány és a Káldi-Biblia 737/IV

Bitskey István: BETHLEN, PÁZMÁNY ÉS A KÁLDI-BIBLIA Aligha vonható kétségbe, hogy a 17. század második és harmadik évtizedében a magyar politikai és szellemi élet két legnagyobb hatású egyénisége Bethlen Gábor és Pázmány Péter volt. Harmadiknak legfeljebb Esterházy Miklós nádort állíthatjuk melléjUK, mint anogy ezt lette a kortárs is, Kemény János, aki Önéletírásában így vélekedett: „Egy időben élének ez három nagy magyarok: Í.Bethlen Gábor, 2. Pázmány Péter, 3. Esterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban nevelkedtem."1

Ά sorrendet sem tekinthetjük véletlennek: Bethlent, a fejedelmet és választott magyar királyt teszi Kemény első helyre, mögötte viszont - a nádort megelőzve -Pázmányt említi, aki nemcsak érsek, hanem Magyarország főkancellárja és a birodalmi tanács egyik legbefolyásosabb tagja is volt. A diplomáciai iratok tanúsága szerint a bécsi udvarban Pázmány véleményét és javaslatait többre tartották, mint a lobbanékony természetű, kardcsörtető gesztusokat is megengedő Esterházyét. A kor politikai és ideológiai szövevényének szálait bontogató szakirodalom eddig is nemegyszer foglalkozott Bethlen és Pázmány viszonyával, kapcsolatukban ugyanis nem csupán személyes motívumok játszottak szerepet, hanem a két országrész viszonya tükröződött. Noha már Fraknói sok adatot hozott fel kapcsolatuk elemzésére, az eddigi tanulmányírók közül csupán Bíró Vencel foglalkozott e témával tüzetesen.2

Ő állapította meg, hogy Bethlen és Pázmány viszonya „nem baráti, de barátságos", vagyis a fejedelem és az érsek olyan ellenfelek voltak, akik egymást kölcsönösen tisztelték, de viszonyuk mindenkor a hadi és politikai helyzettől függött. Bíró nyomán Sík Sándor monográfiája haladt tovább, amely e kapcsolattal külön fejezetben foglalkozott. Sík Sándor Bírónál jóval erősebben hangsúlyozta a személyes motívumok szerepét, amikor a kettőjük között feszülő „kiirthatatlan és mélységes bizalmatlanságról és ellenszenvről" beszélt, s ezt azzal magyarázta, hogy az erdélyi hadak elől Pázmánynak menekülnie kellett, megalázó helyzetbe került, tehetetlenül kellett Bécsben Bethlen katonai sikereit szemlélnie, az önérzetes főpap pedig soha nem tudta ezt elfeledni és megbocsátani a fejedelemnek. Azzal zárja fejtegetését, hogy „a két nagy ember, akinek egymással ellenkező koncepciója volt a magyarság jövőjéről, majd két évtizeden át harcolt egymás ellen, elszántan és meggyőződéssel, mindegyik a maga módján, de a legkeményebb küzdelem közepett is, talán be sem vallottan, a távolból tisztelték egymást: imponáltak egymásnak".3 1 Kemény János: önéletírása és vál. levelei. Kiad.: V. Windisch Éva. Bp., 1959. 150. 2Bíró Vencel: Bethlen viszonya Pázmánnyal. Erdélyi Múzeum, 1914. 181-194. 3Sík Sándor: Pázmány, az ember és az író. Bp., 1939. 216-231. 6 Századok 1981/4