Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

60 SZŰCS JENŐ akinek nem volt kellő számú ökre sem. Ezért a szabályozás úgy szólt, hogy a három összeálló háznép közül a két gazdagabb (ditiores) adjon két-két ökröt és a szekeret, a szegényebb (pauperior) pedig hajtsa a fogatot. Végül is a szegényre hárult a legsúlyosabb teher, az esetleg hetekre való kiesés a saját gazdaságból és a tulajdonképpeni „szolgálat" ellátása. Ez utóbbi fajta rétegződés már nem az elmúlt századok öröksége, hanem inkább a jövő - a jogilag egységes, vagyonilag megosztott paraszttársadalom - csírajelensége volt; nagy egészében azonban IV. Béla király még egy belső rétegzettségében erőteljesen a múltban gyökerező paraszti társadalmi képletnek adta meg — kinek-kinek a maga „grádusa" szerint — a „kondíciót" a tatárjárás előestéjén, melyet még éppen csak hogy megérintett itt-ott az egység halvány törekvése. Nyilván az sem véletlen, hogy a szabadosok (libertini) nem vettek részt a mozgalmakban, ők többségükben nemrég kerültek az uradalomhoz, általában világi nagybirtokosok adományából, olykor egész falvak is, mint például a komáromi ölbő (1216). Terheik uradalomszerte egységesek voltak, ama kevesek közé tartoztak, akik már pénzcenzust fizettek, az apátot — akárcsak a .jobbágyok" — évente csak egyszer tartoztak „megvendégelni", különben rangban és helyzetben nagyjából a „lovas szolgálókkal" álltak egy szinten (míg másfelől például a kapolcsi lovasok ad servitia libertinorum voltak kötelezve), mezei robotjuk azonos volt a többi néppel, fuvarrobotjuk azonban — valószínűleg a pénzadózás miatt — jóval kisebb, sőt talán egyáltalán nem volt. Részint afféle új elemnek, kissé talán idegen testnek is számítottak az archaikus rétegződésben, részint a legsúlyosabb tehertől mentesen elégedetlenek sem voltak. Volt azonban egyetlen sziget a hatalmas monostori birtokszervezetben, ahol a dunántúli zsenge csírákkal ellentétben az uradalmi alattvalók egységesülése már valami minőségileg más képletet mutatott fel az 1230-40-es években. Aligha véletlen, hogy ez a sziget éppen ama Pozsony-Nyitra megye határára, azaz a monostortól térben is távoleső Sala föld, Vágsellye környéke volt, ahol a jobbágytelek kiformálódását, s egyebekben is a /íospes-modell félreérthetetlen kisugárzását figyelhettük meg az előző fejezetekben. Amikor Albeus mester összeíró körútja során e kilenc faluból álló területre érkezett, Galántán, ahol „szabad jobbágyok" (iobagiones liberi) és szabadosok (libertini) éltek, az előbbiek kötelmeiről egy szót sem jegyzett fel, az utóbbiakról is csak annyit, hogy ama szolgálatokra és adóra (tributum) vannak kötelezve, mint a többiek, egyáltalán „egyenlőek a salai emberekkel" (sunt pares hominibus de Salya). Ezek a „salai emberek" nem mások voltak, mint a többi nyolc falu „jobbágyai" (iobagiones de Sala), halászai (piscatores) és harangozói (pulsatores), akik már a hét évvel korábbi felkelés eredményeként elérték, hogy státuskülönbség nélkül 1 fertő pénzadót fizetnek, azon túl csak a szokványos „közös szolgálatokra" foghatók. A halászok lerázták magukról azt is, hogy az apát juh-és ökörhajtásra meg malomkőfuvarozásra kényszerítette őket (1233) Albeus mester már e kivívott kötelezettségeket jegyezte fel ennél a nyolc falunál, mint immár „szokásosakat"; a kilencedikben, Galántán a kötelezettségekre már szót sem kellett vesztegetni, mert a terhek ugyanazok voltak. Az 1 fertő normája - mint korábban láttuk - a földnagysághoz mért adózás elve volt, ami aztán az egység kedvéért átszállt a halszolgáltatást pénzen megváltó halászokra is; az alapmodell viszont a környék szabad hospes községeinek példája volt. Négy, sőt tulajdonképpen öt réteg — mert elvileg a „szabad" jobbágyok státusa is eltért némileg az officiumol ellátókétól —, azaz jobbágyok, szabadosok, halászok és harangozok, akik Győr megyében, Komáromban vagy Somogyban még mindenütt a maguk „státusköveteléseinek" határain belül gondolkoztak, e kivételes „szigeten" már lényegi