Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 59 lázadoztak, egyáltalán a terményadók súlyát többségükben nem sérelmezték, nem is tették szóvá. A sérelmek a földesúri terhek negyedik elemében, a munkaszolgálatokban futottak össze; a robot mennyisége számított egyszersmind a legpregnánsabb „státusszimbólumnak" is. Ugyanakkor, minthogy ide koncentrálódtak a sérelmek, ez volt a legsúlyosabbnak érzett földesúri teher, egyedül ezen a ponton mutatkozik a paraszti státusok egymáshoz közelítési törekvésének valami halvány jele is. A „lovas" rétegeket, de a szabadosokat sem terhelte már régóta szántási robot, az udvarnokok minden háznépének azonban 1240 előtt még - mint láttuk — tavasztól őszig havonta tíz hold (1226 előtt még két holddal több) egyházi földet kellett felszántani. Azáltal, hogy IV. Béla e téren engedett az udvarnoknép követelésének, és egyáltalán elvileg eltörülte a „közös szántás" robotját, egyben világosan és egyértelműen meghúzta a „kondicionális" tömeg alsó határát. A szántórobot „szolgamunkának" számított, mely ezután kizárólag a szántó (arator) és ekéhez rendelt egyéb szolgák rétegfeladata - azaz nem „közös szolgálat" — maradt: azoké, akik részt sem vehettek magában a parasztmozgalomban. Az aratási robot még mélyebben rétegzett módon jelezte még az 1233 előtti időben az uradalmi nép „rendi" tagolódását, jóllehet az eleve nem minősült szolgamunkának. A jobbágyok háznépenként mindössze két kepe learatására, a közönséges „lovas szolgálók" már öt kepére (de nem háznépenként, hanem fejenként), azon túl még nádas vágásra is, az udvarnokok és a „többi szolgáló népek" pedig egy napi aratásra voltak még akkoriban kötelezve. Az 1240. évi szabályozás e téren valójában nem egyebet tett, mint szentesítette a harmincas évek mozgalmaiban végig központi motívumként szereplő törekvést azáltal, hogy a mezei robot terén kinyilvánította az uradalmi nép egységét: ezután mindenkit egyformán, státuskülönbség nélkül három napi munka (aratás, szénakaszálás és behordás) terhelt. Hogy a hagyományos „rendi" különbségek szimbolikus jegyeiből valami mégis megmaradjon, egyfelől a jobbágyok legalább az aratás terén kiemelten megmaradtak a maguk két kepényi kvótájánál, másfelől viszont az udvarnokok kötelessége maradt még a monostor házi kertjének művelése is az épület körüli teendők csokrával együtt (fa- és vízhordás, renoválások és hasonlók). Az árnyalatok ellenére végeredményben mégiscsak a mezei robot, a „közös szolgálatok" (communia servitia) eme egyik fele bizonyult olyan medernek, ahol a — kondicionális — „közösség" tudata már legalább keskeny patakként utat kezdett törni, sőt csaknem elmosta a „rendi" válaszfalakat. A meder azonban még elég keskeny maradt, mert hasonló a „közös szolgálatok" másik felénél, a fuvarrobotnál már éppen nem észlelhető — talán azért, mert az apát ragaszkodott a régi szisztémához, talán azért, mert e még terhesebbnek érzett (a saját gazdaságtól hosszabb időre elvonó) szolgálat esetében váltig a belső rétegérdekek kerekedtek felül. A „jobbágyok" lovas szekérfogatainak kötelme továbbra is kizárólag csak az egyházi szőlőgazdaság saját Balaton vidéki, somogyi és zalai bortermésének behordására maradt limitálva, a tizedfuvarozást is korlátozták a monostor tárházai helyett a faluszérűkig. Ezzel szemben a „lovas szolgálók" már bármiféle fuvart, „bárhova szerte az országban" és „szükség szerint" voltak kötelesek teljesíteni. Ε két lóval szekerező réteggel szemben az udvarnokok és az „összes többi szolgálónépek" (omnes ceteri populi serviciales) pedig már a maguk önmagában is státusszimbólumot kifejező ökrösfogataival tartoztak „bárhová és ahányszor csak szükséges" fuvart teljesíteni; igaz, a fentebb említett, legújabban szabályozott kontingens szerint. Ez volt az a pont, ahol már nem egyszerűen csak „rendi", hanem már a vagyoni rétegződés szólt bele az ügybe. Akadt ugyanis olyan egyszerűbb kondicionális,