Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sztarcev; V. I: Russzkaja burzsuazija i szamogyerzsavije v 1905-1917 gg (Ism.: Dányi László) 624/III

625 TÖRTÉNETI IRODALOM békés megszerzésére. Ennek kapcsán külön gondot fordít a szerző a cár, a cári bürokrácia, valamint a polgári pártok vezetői ezzel kapcsolatos nézeteinek elemzésére, illetve a hatalom békés úton történő átadása körül lefolytatott tárgyalások bemutatására. A könyv - a vizsgált időszakoknak megfelelően - szerkezetileg 2 részre tagolódik (l.rész: 1905. október-1906. július, 2. rész: 1915. június-1917 február). A téma specifikussága nagymértékben meghatározta a kutatás forrásainak körét is. Mivel a tárgyalások jórészt titkosak voltak (magánlakásokban, nyaralókban, éttermekben stb. zajlottak le), a memoárok különösen fontos szerepet kapnak az események rekonstruálásában. Másrészt „visszhangjuk", „értékelésük" nyomon követhetők a különböző polgári pártok legális sajtójában is. A minisztertanács megreformálásának, mérsékelt politikusokkal történő kiegészítésének kezdeményezője - természetesen II. Miklós beleegyezésével — e tanács első elnöke, Sz. J. Vitte volt. Ε tárgyalások bemutatásával a szerző tényszerűen bizonyítja: a forradalmi helyzet alakulásával párhuzamosan - éppen annak továbbfejlődését megakadályozandó - mind a polgári-liberális pártok, mind pedig a cárizmust támogató körök a megegyezésre törekedtek (lásd az 1905. októberi, 1906. június-júliusi, 1915. őszi és az 1917. február végi tárgyalásokat). Az 1907. és 1914. közötti „szélcsendes" időszak pedig úgy tűnt, elérhetetlen messzeségbe tolta a burzsoázia számára az alkotmányos monarchia megteremtését. De még az első oroszországi forradalom által kikényszeritett reformok is csak alig-alig közelítettek a cél felé. Hiszen - írja a szerző - az alkotmányos monarchia magában foglalja a törvényhozó parlamentet, a rendszerint annak többségéből kikerülő kormányt, míg az október 17-i manifesztum nyomán állandósult minisztertanács összetételét továbbra is a cár határozta meg, működése pedig a képviseleti szervektől (Állami Duma, a megreformált Államtanács),független" volt. így a cári kormányzati forma adott jellege nem kis gondot okozott a június 3-i monarchia polgári, főként kadet vezető köreinek. A kadetok alkotmányos monarchiáért folytatott „következetes" harcára viszont jellemző, hogy pL 1906. május-júniusában az „alkotmányos szokások" bevezetésére elegendőnek tartották volna, ha a cár angol mintára, az angol király „trónbeszédéhez" hasonlóan mondaná el üdvözlő beszédét a Téli Palotában (sic!). Ez azonban csak a kérdés egyik oldala. A polgári értelmiség, felismerve a parlamentarizmus szinte teljes hiányából eredő problémákat, a sztolipini reakció éveiben megpróbálta az ország közvéleményét is ráhangolni a „nép" bizalmát élvező kormány megalakításának szükségességére. Az 1905—7-es időszak, a polgári pártok, szervezetek vezetőinek (P. N. Miljukov, Α. I. Gucskov, D. N. Sipov stb.) a „koalíciós kormány", a „bizalom kormánya", a „felelős minisztérium" megalakításának lehetőségeiről a cári miniszterelnökökkel (Sz. J. Vitte, I. L. Goremikin, P. A. Sztolipin) folytatott tárgyalásainak értékelését végül is a következő megállapításokkal zárja a szerző: a polgári politikusok bármilyen jellegű tárgyalásai a cári kormány képviselőivel akadályokat gördítettek a forradalom további fejlődése elé, „alku" és „ügylet" táigyát képezve. Ilyen „alku" és „ügylet" objektív lehetősége a népi forradalommal szembeni közös félelem alapján teremtődött meg. A lehetőségek realizálása a szubjektív faktortól függött, attól, hogy a felekben mennyire tudatosult a megegyezés szükségessége, saját helyzetük szilárdságát hogyan értékelték, milyenek voltak nézeteik a forradalmi mozgalom további menetére és perspektíváira vonatkozóan. A tárgyalások menetét illetően döntő - a polgári ellenzéknek egyáltalán a cári adminisztráció képviselőivel való találkozását is lehetővé tevő - momentum a forradalmi mozgalom erejének növekedése, ill. csökkenése volt. Vitte megkísérelte ugyan kormányába bevonni a „közéleti személyiségeket" is, de - mint Sztarcev megállapítja - ezek (a kadetok és az oktobristák) annak dacára, hogy egyrészt az önkényuralommal szembeni front ekkor még egységes volt, másrészt a zavar és félelem a legnagyobb volt a cár és tanácsadói körében, nem tartották kedvezőeknek a feltételeket pártjuk képviselőinek belépésére a kormányba. Ezen álláspontjuk kialakulásához persze nagymértékben hozzájárult a cári bürokraták felemás politikájával szembeni bizalmatlanságuk is (D. F. Trepov pl. 1906 nyarán elvben egyetértett a „kadet" minisztérium létrehozásának gondolatával, ugyanakkor az agrár- és az amnesztiakérdésben mereven elzárkózott a kadetok által képviselt nézetektől). A hőn áhított kadet kormány természetesen még nem jelentette volna a tiszta polgári államrend létrehozását, esélyeik is kicsinyek voltak az államhatalom megtartására. A kormányzat fokozatosan támadásba lendült, a moszkvai felkelést kegyetlenül elfojtották, s birodalomszerte megtorló csapatok „pacifikálták" a vidéket. Mindez a polgári ellenzékre is hatást gyakorolt, sőt amolyan vízválasztót jelentett számára. Mint ismeretes, a kadetok elítélték a moszkvai felkelést, az oktobristák pedig nyíltan