Századok – 1981

TÖRTÉNETI IRODALOM - Sztarcev; V. I: Russzkaja burzsuazija i szamogyerzsavije v 1905-1917 gg (Ism.: Dányi László) 624/III

626 TÖRTÉNETI IRODALOM rokonszenveztek a cári megtorló intézkedésekkel. Az I. Állami Duma (1906. június-július) feloszlatására az erőtlen viborgi felhívással reagáltak, melyet a nép közömbösen fogadott. A szerző által tárgyalt két időszakban jelentős eltérések fedhetők fel a burzsoázia taktikáját illetően. 1905-6-ban az első oroszországi forradalomtól kezdve a „politikailag rendkívül gyorsan megszerveződött burzsoázia" már kizárólag a koalíciós kabinet, vagyis az „egész társadalmat" maga mögött tudó „bizalom kormányá"-nak a megalakítását követeli. Mint már korábban említettük, a II. Állami Duma megnyitása előtt a kadetok - számolva a helyzettel - lemondtak a „felelős minisztérium" jelszaváról, s annak elvetését egyfelől az ilyen vagy olyan burzsoá kormány megalakításától való elfordulás, másfelől a cári kormányzattal való kompromisszum, a modus vivendi keresése magyarázta. Gyakorlatilag csak 1915 augusztusában éledt újjá az eszme, mikor is a IV. Állami Dumában és az Államtanácsban formálisan is létrejött a „haladó blokk". A szerző ismerteti a „haladó blokk" képviselőinek duma- és sajtóbeli többszöri fellépését a „bizalom kormányá"-ért, a „védelem kabinetjééért, felidézi az ezek összetételére vonatkozó konkrét javaslatokat, melyeket a „haladó blokk", valamint a petrográdi és moszkvai csoportok sajátos hangulatú házi ülésein vetettek föl. Helyesen mutat rá a második periódus eltérő vonásaira, mikor leszögezi: 1915 nyarán a forradalom, illetve a forradalmi akciók hiányában kezdődött a „bizalom kormányá"-ért folytatott kampány; a polgári liberálisok - kezdettől fogva a „háborút a »yőzelmes befejezésig!" jelszó szellemében cselekedve - csak a katonai vereségek révén tudtak nyomást gyakorolni a cárra; a polgári képviselők túlsúlyával létrehozott koalíciós kormányért folytatott tárgyalások ezúttal a cár tudta nélkül folytak a miniszterekkel, mivel II. Miklós - az udvari klikkel együtt - hajthatatlanságát fejezte ki, egészen a trónról való lemondatásáig. Nem teljesen érthető viszont a szerző azon álláspontja, hogy 1915 tavaszán N. A. Maklakov belügyminiszter „egyedüli" reakciósként volt jelen a kormányban, hiszen rajta kívül ott találhatjuk még az ugyancsak reakciósnak számító I. G. Scseglovitovot, Sz. V. Ruhlovot stb. is, a befolyásos udvari és bürokratikus körökben pedig még mindig ellenségesen állottak szembe Oroszország mindennemű politikai megújhodásával. A cár és környezete elszigetelődésének magyarázatára megint csak nem elegendő érvként felhozni II. Miklós „rövidlátó" politikáját. Hosszú és törvényszerű volt az önkényuralom szociális támaszának eróziós folyamata, mely szoros összefüggésben volt a nemesi-földbirtokos réteg meggyengülésével és felbomlásával, a rendszer anakronisztikus jellegével. A konkrét helyzetet mindenekelőtt az első világháború határozta meg, s az agrárkérdés -Oroszország egész 19. századi fejlődésének központi problémája - is éppen ekkor érte el feszültségének tetőfokát. „Oroszország, ami a pártokat illeti, kitűnően meg van szervezve" - írta a hazatérő Lenin, ezeket a problémákat parlamenti, kizárólag békés úton azonban már nem lehetett megoldani (ebben rejlett az alkotmányos mozgalom alapvető tévedése is). De volt egy másik út is, melyen a hatalom felé „lopakodó" burzsoázia lassabban bár, de annál biztosabban érhetett célhoz - erre a szerző röviden utal is -: az államapparátus szféráiba való behatolás. A vereségek, a hadsereg ellátásának anarchikus volta jelentősen megnövelték az ipari-kereskedelmi burzsoázia szerepének fontosságát, s ez a politika terén is éreztette hatását; a cári kormányzat a háborús feladatok megoldásába a burzsoáziát is bevonta. A háború alatt a burzsoázia magához ragadta a birodalom legfontosabb gazdasági pozícióit, s ez egyben hatalomra kerülésének folyamatát is meggyorsította. Sztarcev igen meggyőzően vázolja föl az Α. I. Gucskov-féle államcsínytervezet konkretizálási kísérleteit, melyekbe a hadsereg parancsnoki karának egyes tagjait is bevonták. A terv megvalósítására nem nyílt lehetőség (a „haladó blokk" vezetői egyébként is a kivárás taktikáját alkalmazták), pedig azt az angol és a francia követ is támogatta. A kiskorú Alekszej Nyikolajevics nagyherceget akarták a trónra ültetni, régensnek pedig a ,jó természetű" Mihail Alekszandrovics nagyherceget szánták. Ε két körülmény szolgált volna „legjobb garanciául az alkotmányos rendre való áttérésre" (Miljukov). Nem kis rezignáltsággal emlékezik viszont vissza Miljukov G. I. Lvov herceg miniszterelnöki posztra való jelölésére, utalva a későbbi eseményekre: „Vajon helyes volt-e felcserélni a régi lovasgárdistát (M. V. Rodzjankót - D. L.) a tolsztojánussal? " V. I. Sztarcev könyve, úgy véljük, sikerrel érzékelteti a burzsoázia és a cárizmus közötti kapcsolat, illetve az egymással szemben, vagy éppen egymásért folytatott politikai taktika változásait a két krízis időszakában. Joggal hangsúlyozza azt az űrt is, amely egyfelől a „bizalom kormánya", a „társadalmi kabinet" stb. jelszavak, másfelől a cári kormányzat, valamint a néptömegek törekvései