Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III
610 URBAN ALADÁR elfogatott, Komáromban,1 0 én pedig egyebet nem kérek tőle, mint hogy szerezzen nekem egy engedélyt Lajost megláthatni, egyebet úgy sem remélhetek a kegyetlenektől. Miért! Ha már ittlétét a hazájában nem akarták szívelni, akadálynak tartották őt (gonosz terveiket csakugyan akadályozhatta volna, ha tehette volna) miért nem űzték ki hazájából; az ő ártatlan vére nem fog nekik szerencsét hozni, nem is hozhat! és ne is hozzon. Csudálatos, hogy annyi erővel bírtam, mind ezek után, barátaim, ismerőseim jöttek hozzám, kik voltak azok már nem emlékezem, mint mondtak - mit tanácsoltak - már nem tudom, meg voltam törve, és még is mikor a kitűzött óra közeledet, melyben Lajoshoz volt szabad mennem, egészen könnyen éreztem magamat, a fájdalmas érzés örömérzéssé vált, ha annak lehetett hinni! Vagy is inkább egy megnyugtató érzés; hiszen ebben a szomorú perczben egyebet nem kívánhattam, és hogy ezen kívánság teljesülni fog, némileg megnyugtatott. Minden erőmet szedtem össze, és mégis reszkedtem, mikor a kocsi azon kapu előtt állt meg, hol utolsó időben, majd minden nap befordultam, és azon falak között a gyermekekkel együtt sok órát töltöttem. Az úgy nevezett auditor Kanzler lépcsőkön és folyósókon keresztül vezetett minket, (Szapáry Antal kísért engem arra a szomorú látogatásra, mely szívességét hálával fogadtam el, és soha se tudtam azt elfelejteni) és megbocsájthatlan feledékenység vagy gondatlanságból azon szobába vezetett, hol Fekete,11 ki szinte halálra volt ítélve és a siralomházban sorsát várta, el volt helyezve. Midőn átléptem a küszöböt, iedten [sic] megálltam, mert Lajos helyett egy sarokban a padon ülve megpillantottam egy sovány kis embert vászonban öltözve, ki engem meglátván felkelt és csodálkozva nézett rám. „Hiszen ez nem ő." mondtam Szapárynak; az auditor kancellár tévedését csak akkor vette észre, mikor szóltam; újra lépcsőkön és folyosókon át vezetett és útközben arra kért, hogy csak rövid legyen az elbúcsúzás, hozzátévén: „mit is mondhatnak egymásnak ilyen perczben, hiszen ez úgy is egy szomorú találkozás!" Úgy látszik minden nemes érzés kihal a zsarnokok szolgáinál is! Használ a jó példa! Végre ahhoz a folyosóhoz értünk, melyen reggel is voltam és azon szoba ajtajához, mely küszöbét akkor nem volt szabad átlépnem, mely szobából láttam a papot kijönni. Mikor az ajtó kinyílt, berohantam a szobába, karjaiba, szólni nem tudtam, csak sírni; csak bírtam volna akkor valami varázserővel és láthatatlanul tűnhettem volna el, vele együtt azon szobábul — el, egy más országba, hol még ismerik az igazságot vagy meghaltam volna ott vele együtt, a kegyetlenek szolgái előtt! Nem tudtunk mindjárt szólni, végre Lajos kezdett és azt mondta: „Ne sírj! Hiszen hamar lesz végem! Ez hamar megy, és azután minden nyomorúságomnak és szenvedésemnek vége leend. Hiszen tudod, hogy már nem ragaszkodtam az élethez, kínos volt az most nekem, mindig hurczolva, messze tőletek; megmondtam neked, hogy inkább szeretnék már meghalni. De azok talán még meg fogják bánni, kik jogtalanul megölnek. Te tudod, hogy ártatlanul halok, nem érdemeltem ezen igazságtalan bánásmódot. Mit mondanak a gyermekek? Tudják-e mi fog velem történni?" 1 °Az esetet említi Szinnyei József : Komárom 1848-49-ben. Bp., 1887. 330-331, 357. 1 ' Fekete Imre kóspallagi földműves; Id. Friedreich, Batthyány utolsó napjai (klny.) 23.
