Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III

606 URBAN ALADÁR Szeptember 9-ikétől október 6-ikáig. Lajosnak tett ígéretemet meg is tartottam: két nap múlva az úton voltam Pest felé; atyám nem akart elereszteni, ő féltett engem és a gyermekeket, hogy az úton bajunk lehetne. Az osztrák katonák Komáromot cernírozták, de Komárom még a magyaroké volt. Ezek néha kitöréseket tettek és néha kisebb csaták voltak az osztrákok és a magyarok között - és ő is azt hitte, hogy Lajos pár nap múlva szabad lesz, de hogy örülök most is, hogy mindig saját érzésemet követtem és nem hallgattam mások tanácsára. Megnyugtató az az öntudat, hogy mindig és minden nehézség daczára iparkodtam őt követni, akárhol volt és őt mentől többet látni. Az út nagyon kellemetlen volt, mert mind a két táboron keresztül kelletett mennem, nagyot kerülni, minduntalan megállni és a passust előmutatni, csak Gönyőig lehetett hajón menni. Nagyon későn érkeztünk Pesten, de itt naponta szabad volt őt meglátogatni, természetesen, hogy egy napot sem mulasztottam el azon látogatást. Az Újépületben volt ő és Károlyi István, Zselinsky és még egynehányan, mindennap több órát ott töltöttem, néha a gyermekekkel is; némelykor nagyon komolynak és szomorúnak találtam őt, ismételt kérdéseimre, miért oly gondolkodó, nem felelt határozottan; sorsa fölött különböző módon nyilatkozott; egy szer jót remélt, máskor haláláról szólt. Október 4-ikén nagyon megijedtem azon, hogy többször megkérdezett az nap, hogy nem szerezhetek-e neki mérget; rémülve feleltem neki, miért kívánná ezt most, midőn nem kell tartani attól, hogy olyan ítéletet kapna, a minőről fogsága első idejében szóltak; mivel emlékeztem arról, hogy megígértetett velem, mikép mérget szerezzek neki, ha halálra fogják ítélni. Azt feleltem neki, hogy már nem találtam szükségesnek ezt neki szerezni, miután több évi fogságról hallottam, mint egészen bizonyos dologról szólni; ennél fogva már nem is akartam arra se gondolni. De Lajos arra azt felelte: „Én már életunt vagyok, mily borzasztó élet az, mily borzasztó jövő, éveket egy várban tölteni; hidd el minden reggel, mikor felébredek, nagyon bánom, hogy éjjel nem haltam meg." Én biztattam őt és megígértem neki, hogy akár hová viszik őt, én el nem hagyom őt, és utána megyek a gyermekekkel együtt. És ez feltett szándékom is volt. „Mi — azt mondtam neki — két—három—négy esztendő! Egy ember életéhez hasonlítva, hamar múlik az idő és ha nem bírod ki, lesz mód azon segíteni." (Épen az nap megmondták nekem, hogy öt, de talán hét évre is lesz elítélve.) Később azt hittem, hogy ő talán az nap, október 4-én, már tudta az ítéletét, hogy azért oly gondolkodó, szomorú volt és tőlem mérget kívánt; de elmenetelemkor úgy búcsúzott el mint máskor, terveket csinált másnapra, hogy nála ebédeljünk, leányaim nevelőnéjét is hitta, hogy jöjjön megint nem sokára őt meglátogatni. Ilona énekelt, ez felvidította őt, azt mondta, hogy taníttassam őt zongorázni és énekelni, hogy jó hangja lesz, és hogy örül már, mikor kis leánya nagy lesz és ő énekeltet magának! Arra is kért engem, hogy Lord Byron munkáit küldjem vagy hozzam neki. Tehát mind abbul következtetem, hogy szomorú kedve nem volt valami rendkívüli eset által előidézve, hanem hogy a helyzet magával hozta és természetesnek találtam; nagyon kért, hogy másnap jókor jöjjek, úgy örült, mikor vele ebédeltünk, hogy szívesen teljesítettem neki kívánságát, tréfált a rosz Profos-koszt végett. October 4-iki az utolsó látogatás volt, másnap a siralomházban láttam őt.