Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III

BATTHYÁNY LAJOSNÉ VISSZAEMLÉKEZÉSEI 605 kész voltam az indulásra, pedig épen egy nappal Schwarzenberg herczeg megengedte, hogy Bécset elhagyjam és bátyámhoz (Józsefhez) Szent-Jánosra menjek, azért oda kívántam menni, mert reméltem, hogy onnét talán módot találok Olmützbe jutni, — ezen terv kivitele most szükségtelenné vált. Pozsonyba megérkezvén, újra aggódni kezdtem, hátha mégsem erre jönnek — de Pestre más úton jutni, alig volt lehető; érkezésem következő napján, sept. 9. vasárnap volt, Emmyvel templomban voltam, egyszerre megpillantottam atyám komornyikát, ki intett nekem, hogy jöjjek ki a templomból és súgott nekem, hogy az olmützi foglyok megérkeztek reggel az indóházban, és hogy a hajót már fűtik, melyen le fogják vinni Pestre. Minő örömmel, de minő aggodalommal és egyszersmind minő félelemmel és szívdobogással vártam a Duna partján, lesvén a perczet, melyben a hajóra fog ő szállni, féltem, hogy oly hamar le fogják vezetni a hajóra, hogy nem is marad idő Lajossal szólni, hogy talán nem is fogja észrevenni, annyi katonaság volt felállítva a parton, egészen a hajó lemeneteléig. Schwarzenberg herczeg levele mindjárt eszembe jutott, melyben azt írta nekem: „Minder találkozás a foglyokkal a legszigorúbban meg van tiltva, tehát fölösleges az olmützi utam", és azért nem kaptam úti levelet: „Jeder Verkehr mit den Gefangenen ist auf das strengste verboten." Több egy óránál vártunk; sok katonaság jött és sorba fel lett állítva, egyszerre csak egy nagy porfelleg látszott a vasút felé, kocsi kocsi után jött, az elsőből, második és harmadikból katonatisztek szálltak ki, a későbbiekben voltak a foglyok, ketten ültek a kocsikban, keresztül akartam törni a katonaságon át, de visszataszíttattam szuronyokkal, puskákkal, nem eresztettek keresztül, egyszerre jött sietve háziorvosom Landesmann,* (kit kértem, hogy keresse ő is azon kocsit, melyben Lajost vitték) és hitt, hogy menjek vele a kocsi eleibe, ott nem volt annyi katonaság, talán még keresztül hathatok és szólhatnék pár szót véle. Mit éreztem akkor, azt nem írhatom le, gyermekeimmel együtt odasiettem, nem tudom, hogyan, de keresztül az őrökön- a katonákon, a kocsinál voltam, odarohantam, kezét fogtam, megcsókoltam, sejdítettem azon perczben, mi fog később történni? Annyira kezdtem sírni, nem tudtam magamon uralkodni, Lajos, Károlyi István, ki vele egy hintóban ült, megnyugtattak, Lajos kérdezett: „Miért sírsz? " De ő is meg volt indulva, megcsókolta a gyermekeket és önkénytelenül egy lépést tett, mintha ki akarna ugrani a kocsiból, fia felé nyúlt, kit karomban tartottam, hogy lássa atyját, azonnal egy káplár odajött és szólította: Gróf úr! Maradjon a kocsiban, szálljon be. — Azalatt szólt az orvos az auditorral, ki megengedte, hogy mind a három gyermekkel a hajóra mehessek, Lajosnak külön kabinja volt, majd egy fél órát együtt tölthettünk, a gyermekeket egymás után megcsókolta, különösen megörült Elemérnek, ki nem is tudott még beszélni, mikor utolszor látta őt és most mindenre felelni tudott. A dadájának mondta: Vigyázzon kis fiamra, hogy baja ne legyen, a leányokat egymás után ölébe vette, engem oly hálásan megnézett, hogy ezen örömet szereztem neki. Ezen rövid viszontlátás egész boldogság volt mindkettőnknek és bátorságot adott jövőre, némileg megnyugtatva éreztük magunkat, megígértem Lajosnak, hogy két nap múlva utána jövök Pestre. * Landesmann valóban ragaszkodott Lajoshoz és családomhoz, mindig és minden alkalommal segédkezet nyújtott nekem, azon nehéz és szomorú napokban, azért is hálával említem itt. 10 Századok 1981/3