Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 55 szolgáltató udvarnoknép — az egész birtoknépesség mintegy nyolcada - állította össze „méltánytalan kivetésekkel és szolgálatokkal való megterhelésének" listáját, a robotterhek terén képviselve még a hozzájuk rangban közel álló monostori iparosok sérelmeit is. A monostor Jobbágyai" akkor még a mozgalomtól nemcsak távol, hanem kifejezetten a földesuraság, az apátság oldalán álltak. Az udvarnokok panaszainak hosszú listájából végül is a mozgalom e fázisát lezáró nádori ítéletben (1226) egy kis csokor akceptáltatott: elengedték bor- és „kisebb" tizedeiket, mindössze két holdnyit az évi aratási robotból, hatvan kenyeret a Szent Márton napi adóból (ami egy-egy háznép esetében egy ötödnyi kenyeret jelentett) s valamennyit enyhítettek a borfuvarozási kötelezettségen. A megmozdulás mégis jeladás volt. A példa hatására néhány éven belül szervezkedni kezdett a többi kondicionális csoport is, mi több, most már maguk a , jobbágyok és tisztek" (iobagiones et officiates) is ráébredtek, hogy fuvarterheik egy részét, elsősorban azt a terhes kötelezettséget, hogy az apátság hatalmas, megyényi tizedkerületének egész terménytizedét nekik kellett a monostorhoz szállítani, lerázhatják, ha „kapitányokként" a mozgalom élére állnak. Megszületett a mozgalom értelmisége is egy-két klerikus személyében, akiket egyéni sérelmeik, szerzetesektől és monostori tisztektől elszenvedett önkényességek sodortak immár a „jobbágyok és népek" kiszélesedett táborába. Ők gyártották a „megszámlálhatatlan" panaszlevelet és petíciót 1233 táján. Ε tucatnyi pontba foglalt sérelemlisták tulajdonképpen az uradalmi nép hat, egymás alatt hierarchikusan elhelyezkedő kondicionális „grádusának" követeléseit tartalmazzák -annak kétségbe vonása nélkül, hogy maga e hierarchia természetes és legitim: a „job* bágyok" és velük rokon lovas rétegek (kápolnahordozók, szentséghordozók), a közönséges szekerező „lovas szolgálók", az udvarnokok, a halászok, a monostori iparosok és a zselicségi tíz kondásfalu gravamenjeit. Ez már valóban számottevő tömeg volt, több mint 1700 háznépnyi sokaság, az uradalmi népesség kereken háromnegyede, mint a néhány évvel utóbb elkészített nagy összeírásból pontosan tudjuk — gyakorlatilag a jobbágyi és kondicionális státusokhoz tartozók összessége, melyből tulajdonképpen csak a törpe arányú (4 százaléknyi) szabadosok hiányoztak valami okból. A valóságban természetesen tarkább és szétesőbb voit a követelések listája, hiszen például a Tényő falusi pohárnokok és terményadózó jobbágyok más speciális sérelmeket tápláltak, mint Sala föld jobbágyai vagy az Alap falusi kápolnahordozók, a véneki halászok mást, mint a salaiak, és így tovább. Nemcsak conditionis ordo, hanem helyi szokásszerűség is tagolta a parasztnépet, mely csakis eme adottnak felfogott kettős koordinátarendszeren belül tudta elképzelni terheinek „moderálását". Igazi „státussérelem" voltaképpen csak egyetlen akadt: hat tarjáni udvamok háznép sérelmezte, hogy az apát szántó szolgákká (aratores) fokozta le őket. Ami különben pontosan mutat rá, hol húzódott a kondicionális mozgalom alsó határvonala: a szántók, a szőlőművesek és általában a szolgák — „igazi szolgák" — kívül rekedtek a parasztmozgalmon is, minthogy kívül éltek a , jog" szféráján, magán a kondicionális paraszttársadalmon. Minthogy e helyütt egyedül társadalmi szerkezet és népmozgalom összefüggése érdekel, nem szükséges belebocsátkoznunk a követelések részleteibe - annál is kevésbé, mert ezek igazán szerények voltak, a kialakult jogi és elsajátítási struktúra érvényét egyetlen ponton sem vonták kétségbe, csak azon belüli mérsékelt enyhítésekre összpontosultak. A legtöbb esetben egyébként a fuvarrobotnak, a szekerezésnek (a halászok esetében a hajóvontatásnak) az adott státusra nehezedő fokozatát és formáját kívánták enyhítei. Csak két csoport akadt, a lovas szolgálók és az udvarnokok, akik az őket - más-