Századok – 1981
KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III
BATTHYÁNY LAJOSNÉ VISSZAEMLÉKEZÉSEI 603 volt falazva, ha az eget akarta látni, az asztalra fel kelletett lépni. Csak a tiszt jelenlétében volt szabad vele beszélni — így szólt az engedelem — ez eleinte megijesztett, miután Budán több órát is tölthettünk együtt anélkül, hogy a tiszt, ki beeresztett, jelen volt, de eszembe jutott, hogy ott is így volt az első időben és csak később fél napokat és estéket is nála tölthettem, reméltük, hogy most is így lesz, de hiába, a jövő mindig rosszabbat — szomorúbbat hozott. A pozsonyi várparancsnok, Heimerl nevezetű őrnagy, valóban oly finom érzésű volt és oly szívélyesen viselte magát irányunkban, hogy még most is, hogy ezeket írom, hálával emlékszem rólla, amennyire csak megengedte helyzete, magára hagyott bennünket, többször kiment a szobából és valahányszor visszajött, szinte bocsánatot kért, azt mondta: Többet nem tehetek, szigorú rendeletet kaptam. - Akkor épen történt a sikerült roham Komáromból, attól tartottak a császáriak, hogy ha a magyarok egész Pozsonyig előrenyomulnak, a foglyokat ki akarják szabadítani és hogy én talán hírt hozhatnék nekik ezekről. Midőn szomorúan elhagytam a várt, Heimerl őrnagy lekísért és így szólt hozzám: Ne búsuljon Grófné! Talán még eljövend az idő, melyben nevetni fogunk mindazon, mi most történik, még minden jóra fog fordulni! Ezen szavai felejthetetlenek. Rosszul ismerte ő az urát és annak terveit! — Részemről én nem kecsegtettem magamat oly sanguinicus reményekkel, örültem a jelennek, hogy ezen kevés perczeket vele tölthettem, és jól esett látni, mennyire örült Lajos látogatásunknak, együtt végeztük, hogy én másnap aug. 6-ikán Ikervárra utazzam vissza és a két kisebb gyermeket is Pozsonyba hozzam, ő azokat is kívánta látni, én is nyughatatlan voltam miattuk, egyedül csak az orvossal otthon hagytam őket. Emmyt Pozsonyban hagytam Pindlingerné, az öreg volt nevelőnőmnél, hogy atyját addig is naponta látogassa: arra is Heimerl úr adta az engedelmet saját felelősségére: én pedig örömmel megragadtam az alkalmat szegény Lajosnak távollétem alatt azon vigasztalást szerezni, hogy leánykáját naponta láthassa. De: L'homme propose et Dieu dispose! Bizton reméltük, hogy pár nap múlva megint viszont látjuk egymást, de a sors másképen akarta, mintha mind ellenünk esküdött volna: az nap, mikor mind kész volt az elutazásra, Ilonka igen rosszul lett; az orvos lehetetlennek találta az utazást, iszonyú lázban feküdt és cholera symptomjai voltak: a cholera erősen uralkodott a vidéken, Ikervárott is erősen fellépett és épen azon éjen, mikor már Pozsonyban lettem volna, ha ezen váratlan akadály nem jött volna közbe, elvitték a foglyokat Olmützbe. Ez augusztus 1 l-ikén volt... Ezt nem sejdíthettem, de ha tudtam volna is, nem hagyhattam a beteg gyermekemet, kinek állapotja pár napig megijesztett, meggyógyulását kelletett várnom, az orvos biztatott, hogy pár nap múlva utazhatunk, — de akkor már késő volt, Pozsonyból levelet kaptunk, melyben tudósítottak, hogy Lajost Olmützbe vitték. De most Emmy miatt is aggódtam, ki Pozsonyban maradt, hol a cholera erősen uralkodott, pedig épen azon városrészében, melyben ő lakott és melyben több ismerőseink meghaltak, most pedig hiában is volt, mivel atyját elvitték. A nevelőnét és Lórit küldtem érte, hogy együtt legyen a család és el ne legyünk zárva egymástól valami ellenséges csapat által, eddig is Sopronba írtam úti levélért, meg is ígérték, de 10-14 nap múlt el, anélkül, hogy azt elküldték volna. Magyarország fölött is a kegyetlen sors határozott. Legyőzetett, a világosi fegyverletétel történt! - Szomszédjaim, barátaim iparkodtak engem megnyugtatni, szükségtelennek találták az olmützi utamat, bizton hitték, hogy Lajos helyzete most javulni fog, hogy nem is lehet máskép, hogy annak meg kell történni, hogy szabad legyen! De én nem hallgattam arra, engem senki se bírt
