Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III

602 URBAN ALADÁR eltévesztette az utat és a kocsi felfordult. Nagyon közel voltunk a Fertőhöz, a vízi madarak fejünk fölött repültek, szegény Emmyt, ki nagyon megijedt, betakartam pakróczokban és köpönyegekből ágyat készítettem neki a földön, hogy aludjék. Tovább menésről szó sem lehetett, a kocsi feküdt, nem voltunk képesek azt felemelni, végre kocsisom összeszedte magát és az egyik lovon a szomszéd faluba lovagolt, embereket híni segítségre; harmadfél óra múlva visszajött többekkel, kik azonnal hozzáfogtak a kocsi fölemeléséhez, azt állították, hogy ha még száz lépéssel tovább megyünk, bensülyedtünk volna a mocsárban, honnan senkise húzhatott volna ki; a kocsi nem volt összetörve, tovább mehettünk az emberek segítségével; úgy is annyi időt mulasztottunk; attól tartottam, hogy ezen késedelem által nem érkezendem elég hamar Pozsonyba, hogy Lajos is nyughatatlan lesz és aggódni fog miattunk. Emmyt is nagyon féltettem, a cholera nagy mértékben uralkodott a vidékben, attól tartottam, hogy a szokatlan éjjeli táborozás fog ártani neki, nedves esős idő volt; és hátha addig Lajost el is vitték már Pozsonyból, talán Pesten van már, és én hiába tettem ezen veszedelmes utazást. Mind ezen gondolatok gyötörtek engem, az alatt, hogy lépésben ballagtunk, végre 4 órakor reggel megérkeztünk Bol dogasszony faluba. Nem mehettünk tovább, lovaim nem bírtak már menni, 9 órától fogva az úton voltunk; a fogadóban azt hallottam, hogy két testvéreim, József és Pál éjjel itt keresztül utazott és lovakat váltatván Ikervárra mentek, mindjárt a kocsisukat hívattam, ki őket ide hozta és ez annyit tudott nekem megmondani, hogy Lajos Pozsonyban megérkezett, hogy testvéreim ezen hírt nekem Ikervárra akarták hozni és egyszersmind engem magukkal Pozsonyba vinni, ezért is itt kelletett neki várni, míg ők onnét visszajönnek. — Nagyon örültem itt lovakat találni, meghagytam a kocsisnak, hogy mihelyt lovai pihentek, ő engem fog bevinni Pozsonyba, testvéreim számára pár sort akartam itt hagyni, eddig mi is pihentünk, össze voltam törve a fáradságtól, az álmatlan éjtől, de leginkább a morális fáradságtól, az álmatlan éjtől [sic]. Alig nyugodtam egy félórát, hogy testvéreim hangjaira ráismertem, ők is majd úgy jártak mint mi, eltévesztették az utat, mi azon vidékben a Fertő körül könnyen történhetik, fel nem fordultak, de az éj nagyon setét lévén, nem mertek tovább menni és inkább visszajöttek a fogadóba, azon szándékkal az útjokat akkor folytatni, mikor virul [!], nagyon csudálkoztak itt létemnek; mentől előbb indultunk mindnyájan együtt Pozsonyba, ők Lajost nem látták, senkinek sem volt szabad hozzámenni, csak atyám komornyika (Pasticzk) engedélyt kapott bútort bevinni a várba és a szobája számára a szükséges holmikat megszerezni. Az atyám házában laktam, Pasticzkot mindjárt hivattam és tudósítást kértem tőle féljem fölött [sic]; azt találta, hogy halavány, hogy megőszült, örömmel fogadta őt, bizonyosan örült megint egyszer egy ismerős képet látni, megkérdezte, hogy mit gondol ő, mikor lehetek már Pozsonyban, hozzá tette „már nagyon örülök a grófnét Pozsonyban látni." Nem tudta ő, minő nehézségekkel ment ez; de alig voltam pár órát Pozsonyban, már kezdtem lépéseket tenni, hogy engedélyt kapjak látogatására. Gehringer volt akkor Pozsonyban, ő megtagadta nekem az engedélyt. Nagybátyám Zichy Ferencznek nagy nehezen sikerült számunkra egy engedélyt kieszközölni a fogoly látogatására, három napig voltam Pozsonyban, anélkül, hogy fe'mehettem volna a várba, hol ő volt. Végre a harmadik napban bátyám kíséretében felkocsiztunk: egy szót sem szólhattam, úgy dobogott a szívem örömből őt láthatni, de egyszersmind aggodalomból is; nagyon szomorú hatást tett kinézése, sovány lett ezen rövid idő alatt, melyben nem láttam, megőszült; a szoba üres volt és setét, csak felülről kapott világosságot, mert a félablak be