Századok – 1981

KÖZLEMÉNYEK - Urbin Aladár: Batthyány Lajosné visszaemlékezései férje fogságára és halálára 587/III

596 URBAN ALADÁR fordulatot vesz ügyünk, most mindenütt osztrák katonaság volt, fekete sárga zászlók minden nyilványos épületen, az emberek képén látszott a szomorúság, a levertség kifejezve; az utazásom borzasztó volt, többször találkoztunk katonai csoportokkal, kik részegen lármázva utunkat elállták, többnyire visszajöttek a különféle executióktól Marczaltőtől, Kisbérttői, Pápáról, és Bicskéről, hol mindenütt elfogatások, rablások, akasztások napi renden voltak. Egy helyen nem akartak kerülni, a postakocsis megharagudván közébe vágott és tovább nyargalt, csillapítani kelletett őt, attól tartottam, hogy bajunk lesz, hogy utánunk lőnek, de szerencsénkre oly részegek voltak, hogy csak széttántorogtak és utánunk kiabáltak összeszidván a magyarokat. Mennyire fájt az nekem, tudván, mennyi ember szerencsétlen lett azon a fennevezett helyeken, már Ikervárott említették nekem, hogy azon vidékeken annyi elfogatások történtek. Aminő szép volt, reménnyel tele a tavasz 1848 [sic], annál borzasztóbb volt a tél 1849 és ami később következett.* *Még emlékszem, mikor Bécsről a hírt hozták, hogy Lajos ki lett nevezve ministernek, mindamellett, hogy örvendetes hír volt hazánkra nézve, mégis könnyek között vettem a hírt, és mikor elvbarátaink megkérdezték: Hát maga nem örül? Azt válaszoltam, hogy egy félévig aludni szeretnék és akkor ébredni, mikor rendes kerékvágásban lesz mind! Minő ébredés lett volna az! Midőn Budán megérkeztem, egy ottani vendéglőbe szálltam, hogy közelebb legyek hozzá és a jég által ne legyek akadályoztatva őt meglátogatni: az új Lánczhídon csak a katonaság mehetett akkor át Pestre. Azonnal is lépéseket tettem, hogy engedélyt kapjak Lajost meglátogatni, de az nap estve lévén, a vár már zárva volt; más nap újra folyamodtam s tagadó választ nyertem; végre harmad napra megjött a kívánt engedély; oda siettem Emmyvel, egy őrnagy kíséretével beeresztettek a szobába, hol Lajos mosolyogva fogadott bennünket, talán azért nevetett, hogy meg ne ijedjünk, mert mi mind a ketten sírtunk, midőn így szabadságától megfosztva láttuk őt; nagyon örült látogatásunknak és azt mondá: „Nem hittem, hogy eljössz, meg izentem neked, féltettelek, hogy bajod, bajotok történhetne nektek az úton. Nem is hittem, hogy engedélyt fogsz kapni engem meglátogatni, de most nagyon örülök, hogy jöttél." Sokat nem beszélhettünk, igen rövid volt a látogatás és a tiszt mindig jelen volt; de másnap írtam neki pár sort huszárja által, melyekre ő is felelt, hogy hetekrőli fogságáról volna szó, melyek után ő talán szabad lesz; ezen időt be szerettem volna várni és vele együtt Ikervárra menni, de ő későbbi találkozásunk alkalmával úgy nyilatkozott, hogy ha szabadlábon is folytatják a perét, ő semmi esetre sem menne oda, meddig seqester alatt lesz, mi egész természetes volt. - Terveztük, hogy talán Westerholdékhoz megyünk és ott beváijuk a per végét. Miután 14 nap alatt semmi változás nem volt, az ügye nem haladt, azt végeztük, hogy visszamegyek Ikervárra a két kisebb gyermekért, ott is mindenfélét renbehozni [sic], és azután Pesten a per folyamát figyelemmel kísérni és azt sürgetni. De az sem ment úgy, mint gondoltuk, mert alig érkeztem meg Ikervárott, tudósítást kaptam Pestről, hogy az ottani szállásomnak egyik része (Lajos szobái) pecsét alatt van, a másik részét pedig kaszárnyának használják. Fogadókban sem kaphattam szállást, le voltak foglalva a katonaság számára. Míg a kellő lépéseket tettem, hogy szállásom egy részét legalább használhassam, mi habár nehézségekkel, de mégis gr. Cziráky A[ntal] közbenjárása által megtörtént, több hét múlt el, úgy hogy csak márczius 10-ik tájában érkezhettem meg Pesten. Megérkezésem következő reggel kívántam volna Lajossal értekezni a per meneteléről, tehát korán reggel 5-kor