Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

54 SZŰCS JENŐ könnyítésének vágyát. A kisebb-nagyobb világi birtokokon a „státus és grádus" szerint megosztott kondicionális (szabados) parasztnép sokkalta kisebb, a földesurak többségénél meg éppen elenyésző volt a szolgatömegekkel szemben, arra pedig még a paraszt sem igen gondolt, hogy a szolgát igazában emberszámba vegye. Ahhoz, hogy a különböző birtokosok parasztjai közös akcióba fogjanak, maguk a birtokok túl szórtak, a parasztok túl izoláltak, a viszonyok túl kezdetlegesek, amihez képest a királyi és földesúri erőszakszervezetek viszont túl erősek voltak. Más volt a helyzet az egyházi birtokokon. Itt nagy, olykor több ezres nagyságrendű tömegek éltek egyazon szervezetben, racionálisan szervezett hierarchiában, amellett például egy apát katonai ereje nem volt összemérhető akár még egy kisebbfajta megyésispánéval sem, az ellene való lázadás pedig nem minősült egyben „felségsértésnek". Nem véletlen, hogy a magyar történelem első parasztmozgalmai a Dunántúl nagy monostori birtokain szerveződtek meg az 1220—30-as években, az élen a pannonhalmiakkal. A közös érdek felismerését éppen az segítette elő, hogy nagy tömeg élt egyazon szisztémájú — noha sokféle fokozatú — kizsákmányolás alatt, ugyanakkor az egyházi „erőszakszervezet" (a jobbágyok rétege) még felső szintjén is jóval kevésbé volt kiváltságolt és előkelő, mint a király birtokain a „szent király szabadjai" (a veri et naturales várjobbágyok), amellett sokkal népesebb is volt; mint láttuk, az uradalmi alattvalók közel negyedrészét tette ki. Az a körülmény tehát, hogy a hatalmi-katonai apparátus határok nélkül mosódott át a parasztnépbe, itt épp az ellenkező hatást váltotta ki, mint a várbirtokokon. A pannonhalmi népek mozgalmainak „kapitányai" (principales capitanei populorum et iobagionum) természetesen a jobbágyok közül kerültek ki 1233 táján, akik néhány klerikussal együtt álltak a lázadás élére, és nyújtották be egyik írásos követelésüket a másik után (petitiones et libellos querimoniales innumerabiles) az apátnak a földesúri terhek mérséklésével kapcsolatban. Két jellemző vonás azonban tipikusan korai feudális veretet kölcsönzött e korai mozgalmaknak is — melyekben már csakugyan joggal ismerhető fel a paraszti osztályharc csírája. Az egyik, hogy ha a helyi lázongások hatottak is egymásra, alapvetően mind egy-egy birtokszervezet keretei közt mozogtak, külön-külön szervezkedtek a pannonhalmiak, a tihanyiak, a bakonybéliek, és így tovább, ilyen értelemben tehát a parasztmozgalom „intézményi" határok közé zártan maradt. Hogy a szomszédos nemes szabadosai vagy királyi várnépek, udvarnokok céljai közös nevezőre hozhatók, fel sem merült. A másik vonás, hogy bár a közös érdek tudata a földesúrral szemben fel is ébredt már, ez nem érintette a hagyományos belső paraszti „kondicionális rendi" tagozódás természetes állapotként való, mintegy axiomatikus tudomásulvételét. Az akció már közös volt, de a terhek szabályozására és enyhítésére irányuló javaslatok és követelések maguk is „grádusok" szerint tagolódtak. Fel sem merült a kondíciók és terhek egységesítésének gondolata, minthogy maguk a lázadók nem fogták fel magukat társadalmi egységnek (aminthogy nem is foghatták fel, mert csakugyan nem alkottak koherens társadalmi osztályt), legfeljebb - legtágabb értelemben - a Jobbágyok" és a (kondicionális) „népek" kettősségének (iobagiones et populi), ahogy önmagukat petícióikban már az 1230-as években következetesen nevezték — az „igazi szolgákat", egyáltalán az uradalom szolganépét (servi) teljességgel kirekesztve magából a mozgalomból és előterjesztett követeléseiből. A leginkább ismert pannonhalmi népmozgalmak az 1220-as évek dereka táján kezdődtek, akkor még igazán szűk „rétegmozgalomként". Akkoriban még csak a termény-