Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 53 felsőbb státusba tartozót a paraszt nem érezhette igazán „társának". Mégsem valószínű, hogy ez teljességgel elfedte volna annak tudomásulvételét, hogy a másik helyzete sem könnyű, a közös ok pedig a földesúri terhekben rejlik. De miféle lehetősége volt a realizálásnak? Ε korszak parasztjának elvileg két választása volt, hogy méltán nyomorúságosnak érzett helyzetén változtasson: a szökés vagy a lázadás. Az előbbi individuális megoldás volt, még ha méreteiben történetesen tömeges formát öltött is. A 11. századi dekrétumok, kivált László és Kálmán törvényei tanúsítják, hogy a szökevény szolgák ügye már akkoriban komoly országos probléma volt. A 12. század apálya után - ami az állam és a földesúri hatalom megerősödését, egyben a korai feudális viszonyok egyfajta konszolidációját tükrözi — a szökések a 13. század első évtizedeiben gyarapodnak ismét, sőt a tatárjárás után valóságos dagállyá, országos „mozgalommá" terebélyesedtek, melyben immár nemcsak szolgák, hanem különféle kondicionárius tömegek is mozogtak egyik földesuraságtól a másikhoz. A szökés komoly fegyver volt a paraszt kezében, s eredményes is — kivált, ha a körülmények sajátos egybeesése is segítette, ami abban konkludált, hogy a földesurak oldalán is kiválasztódott egy csoport, melynek viszont elemi érdekévé vált a szökevények kedvező feltételekkel való befogadása. A körülmények ilyen egybeesése all. századra nem jellemző, sőt előbb-utóbb elapadtak az uratlan földek is, az állam és a feudális birtok bekebelezte a peremterületeket; a korai szökési hullámnak ennélfogva hosszabb távon nem lehetett és nem is volt társadalmi eredménye. A 13. század első évtizedei már érlelték a körülmények egybeesését, ami aztán a tatáijárást követő évtizedekben a birtokállomány robbanásszerű átrétegződése és a tömeges telepesszükséglet nyomán vált tartós „állapottá"; következésképpen a szökések e második, az előzőnél is nagyobb sodrú hulláma igen számottevően lendítette előre a parasztnép alsó régióinak társadalmi-jogi felemelkedését. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a szökés individuális megoldás volt, éppen nem osztálytudat mozgatta, sikerét pedig a régi földesúr tradicionalizmusával vagy monopolisztikus „tulajdonosi" igényével szemben az új földesúr sajátosan birtokosi érdekből fakadó „modernebb" felfogása biztosította. A fogalmak különös devalválása, komoly belső tartalmuktól való célszerűtlen megfosztása, ha a szökések akármilyen tömeges mértékét erőszakolt módon a „paraszti osztályharc" kategóriájába próbáljuk beleerőltetni, még ha annak „sajátos formája" gyanánt is — mint történetírásunkban három évtizede elteijedt —, holott egyrészt lényegi hátterük éppen abban áll, hogy nem létezett még paraszti osztály, mely önnön közös érdekeire ébredhetett volna, másrészt a mozgalom lényegéhez tartozik, hogy nem kollektív, hanem egyéni akcióban kereste a megoldást, végül nem harc volt, hanem menekülés, melynek sikere egyedül a földesúri érdeken múlt. Menekülni azért kellett, mert a kollektív megoldásnak, a lázadásnak — a megismert okokból — általában nem voltak meg még a belső feltételei sem, a külső körülmények pedig általában eleve reménytelenné tették akár csak a megszerveződést is. A roppant méretű királyi birtokoknak az egész országot behálózó szervezeteiben „államhatalom" és „földesúri hatalom" egybeolvadt, olyan erős hatalmi-katonai apparátusra épülve, mely ráadásul jóformán észlelhető határok nélkül eresztette gyökereit a paraszti szférába, le egészen a hadakozó várnépi és udvarnoki csoportokig. Különben is a király „személye és méltósága" ellen, vagy akár közvetlenül a megyésispán ellen még akkor-is egyszerűen fizikai értelemben lehetetlen lett volna lázadozni, ha „osztályharc" helyett az adott struktúra kényszere eleve nem egy jövőbeli osztály belső harcának tévpályájára tereli a terhek