Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 51 helye a szemlélet szerint a hadakozók „rendjében" (in ordine etgradu) volt, ők alkották a királyi katonaság „lovas nemzetségét" (de genere equestri scilicet militum regis), de még olyan várnépi parasztról is, akinek neve egyszerű „várbeli" volt ugyan, de abba a csoportba tartozott, mely adott esetben szintén hadba vonult az ispán zászlaja alatt (castrenses . . .milites castri ad belligerendum), termény terhe és adója tehát mérsékeltebb lehetett a közönséges várbelieknél; elhangzott az állítás továbbá a százados szervezetnek alá nem vetett, csupán a szabadok dénáraira kötelezett várnépi elemekről (non subiectos centurionatui sed debitores liberorum denariorum) és királyi, királynéi tárnokokról. Csak magán a várnépen (populi castri) belül ötféle „fokozat" küzdött tehát itt egymással. Bőven állították aztán olyan várszervezeten kívüli elemekről, akikkel települési és határhasználati, de éppen nem jogi státusbeli és érdekközösség fűzte egybe őket, hogy szintén várhoz tartozók, „adózó társak", mint számos „abszolút" szabadságú vendégtelepesről (hospites et absolute liberi), „teljes" szabadságú (omnino liberi) parasztokról, egyházi jobbágyokról, magánföldesúri szabadosokról (libertini). Volt eset, hogy a falu várnépekkel ősidők óta földközösségben gazdálkodó „szabad embereit" (liberos homines ville) próbálták kiforgatni a földhöz való jogból. Ε groteszkül torz paraszti státusküzdelem egyik jellemző vonása, hogy e várnépi parasztok sok esetben saját elöljáróik és hajcsáraik — várjobbágyok, hadnagyok — segítségül hívásával és „tanúskodása" mellett támadták társaikat a paraszti sorsban, minthogy az adott struktúrában és feltételek között csakis az „adózó társak" számának növelésével könnyíthettek önnön földesúri terheiken. A leendő paraszti osztály tagjai egymással marakodtak, miközben a támadók szövetségesei virtuális nemesek, a megtámadottak védői pedig, ha a várszervezeten kívül estek, saját földesuraik voltak. A másik vonás, hogy a megosztott paraszti társadalmon belül — mely éppen nem tekintette önmagát egységes „társadalomnak" — eleve a várispánságok parasztjai voltak abban a helyzeti előnyben, a király földesúri alattvalóiként mintegy monopolisztikus státusban, hogy efféle igényeiket feudális fórum elé vigyék. Ez a körülmény magyarázza, hogy néhány udvarnokon, egyházi lovászon — s felsőbb szinten az örökletes, „természetes" váijobbágyi rend (in ordine iobagionum naturalium) és a várnépből kiemelt (de castrensibus exempti) kisebb rangú várjobbágyok belső rétegharcán - kívül a „vádemelők" általában a várnépbeliekből kerültek ki. A harmadik jellemző vonás, hogy a harc kizárólag a paraszti társadalom középső és felső szintjén dúlt. Vagy különböző „grádusokon" álló kondicionáriusok küzdöttek egymás ellen (mindig az inferior gradus volt a támadó fél), vagy kondicionáriusok kíséreltek meg maguk közé lerántani szabadabb parasztokat. A legalacsonyabb szintű résztvevők udvarnokok voltak. Ők már úgy fejezték ki igényüket, midőn magánföldesúri szabadot kíséreltek maguk közé vonni, hogy ezek „szolgatársaik" (conservi). De még a fél-szolgai udvarnokok is — mint tudjuk — kondicionáriusnak számítottak. A tulajdonképpeni „örökös" vagy „igazi" szolganép (servi et mancipia) kívül rekedt a küzdelmen, mert egyrészt alattuk már nem volt senki, aki magához kívánhatta volna rántani őket, másrészt ők maguk — a jog szféráján kívül élvén - nem indíthattak senki ellen sem keresetet. Ők a korszemlélet szerint kívül éltek még a „parasztnépen" is. Említettük már, hogy szolgákat soha sem neveztek parasztnak vagy falulakosnak; a servus mélyen alatta élt a rusticus, villanus -belsőleg megosztott — világán is. A feudalizmus kibontakozása korai fázisának sikerült úgy szétszabdalni, atomizálni és jelentékeny hányadában olyan intézményi-jogi hierarchiába tagolni a társadalmat, hogy 4*