Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 49 ha az özvegy ugyanazon földesúr azonos szolgálattal tartozó alattvalójához ment újra férjhez (1266). A visszakozás a korábbi szintre degradálhatta a szóban forgó szőlőműveseket, mely különben az egyházi boradókat jellemezhette, amire van is egy közelebbi támpontunk. A szóban forgó négy falu közül háromban, Ságon, Nyúlon és Écsen a pannonhalmi apátságnak is volt birtokrésze, azokban az 1240. évi királyi rendezés idején együttvéve 39 szőlőműves háznépe. Miközben azonban a király kondicionáriussá emelte itteni alattvalóit, a monostori vinitorok mind szolgák maradtak, sőt Albeus mester éppen a nyuliakról jegyezte meg: „ezek pedig az egyház igazi szolgái" (veri servi). A megjegyzést az indokolta, hogy a falu másik, királyi részének kondícióit éppen az összeírás idején rendezte a király; az 1266. évi visszavonás oka pedig az volt, hogy immár a két egyházi földesúr megszüntette a királyi és egyházi falurészek közt 1240 óta meglévő jogi feszültséget. Az „igazi szolga" tehát az „örökös szolga" szinonimája - a „kondicionáriussal" ellentétben. Az ilyen pedig természetesen kívül állt a vagyonképességen. De a vagyonképesség „szabadsága" a kondicionáriusok esetében is - miként az egész jogállapot minden kiágazásában — a „szolgaság" korlátai között, vagy legalábbis árnyékában maradt. Hasonló volt a helyzet a tanúképességgel is, ami a középkorban a személyi jogi státus lényeges ismérvének számított. A közönséges - „igazi", „örökös" — szolga teljes jogképtelenségével szemben előfordult olykor, hogy adásvételi ügyeknél kondicionáriusokat is meghívtak tanúnak. Veszprémben például egy házhely és külsőségei eladásánál várjobbágyokon, egy billogoson, klerikusokon kívül helybeli várnépi személyeket, királynéi és hercegi kondicionáriusokat és udvarnokokat, populos diversarum conditionum is meghívtak tanúknak, amellett hogy természetesen „e falu sok jó szabad kondíciójú férfiúját" (bonos viros libéré condicionis eiusdem ville) tanúnak állították (1237). Ezúttal azonban csak egy házhely és tartozéka volt a tét. Nagyobb súlyú ügyekben ilyesmi már elképzelhetetlen volt. Ilyen esetben már az a szabály érvényesült, mint Sopron megyében egy horpácsi nemes és a csornai prépostság népeinek földperében, jellegzetes megfogalmazásban közölték (1236 körül), hogy a tanúkat „az emberek három fajtájából" (de tribus hominum generibus), nevezetesen a királyi serviensekből, várjobbágyokból és „származásra szabad, jó hírű" emberekből (de hominibus qui sunt genere liberi et bone fame) válogatták össze. Az emberek e „három fajtája" alatt helyezkedett el Magyarország népességének vagy nyolctizede. A paraszti társadalom piramisszerű alakzatára persze csak madártávlatból szemlélve és legtágabb jogelvi kategóriákba elrendezetten érvényes, hogy az három, felfelé szűkülő tömbből, alul a szolgák, középütt a kondicionáriusok és szabadosok, a csúcson pedig a „szabad kondíciójú" parasztok három rétegéből épült fel. Közelebbről tekintve mindhárom alapréteg — még legkevésbé az „örök szolgaság" masszív alapja, már inkább az „örök szabadság" keskeny csúcsa, leginkább pedig a közbülső törzs — megannyi alcsoportból, további keskenyebb rétegekből tevődött össze. Ez a hierarchikusan tagolt szerkezet azonban inkább csak az egykorú jogfelfogás sémáiban öltötte fel az isteni Világterv funkcionálisan jól elrendezett és stabil épületének — piramisának — képzetét. Valójában az épület heterogén elemek divergens halmaza volt, a sok réteg a statikát inkább fenyegette, semmint biztosította. Az elemek helyét jogi ismérvek jelölték ki, melyeket maga a kor lépcsőzetes „fokozatokban" - gradusokbzn - szemlélt; az „alsóbb" vagy „felsőbb" lépcsőfokon való elhelyezkedés határozta meg minden személy jogi-társadalmi „helyzetének", státusának minőségét, ami „kondíciójának rendjét" (conditionis or do) jelentette. 4 Századok 1981/1