Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I
48 SZŰCS JENŐ A jogi és a gazdasági helyzet nem mindig, vagy legalábbis nem feltétlenül esett egybe. A földdel ellátott „házas" szolgának alkalomadtán esetleg akár nagyobb földje és gazdasága is lehetett, mint például egy udvarnoknak (igaz, földesúri terhe is jóval nagyobb volt), jogi szempontból mégis ugyanoda tartozott, mint „ekéhez rendelt" társa. A szabados gazdasági szintje esetleg magasabb lehetett, mint valamely lovas küldöncszolgálatot, fuvarozási teendőket ellátó .jobbágyé", ez utóbbi szerény parasztgazdasága ellenére egyelőre mégis ugyanabba a — „kondicionális szabad" — jogi státusba tartozott, mint már „nemesi" címmel élni kezdő, esetleg szabad örökbirtokkal is rendelkező és az egyházi földesúr fegyveres kíséretéhez tartozó társa. Jogi szempontból azonban közös nevezőre hozta az egész tömeget az az alapvető körülmény, hogy valamennyi nélkülözte az elemi személyi szabadságot: földesurát elvileg nem hagyhatta el — vagy azért, mert maga is személyi „tulajdon" volt, vagy azért, mert „örökösen földhöz kötöttnek" minősült. A szabados esetében még „vagyontárgyi" minősége is fennállt. A szolgák és „szolgai jellegű" tömegek közt inkább a földesúri elsajátítási ráta számottevő különbsége és a vagyonképesség vonatkozásában húzódott éles határvonal. Az előbbi magában a szokásszerű — olykor már írásban is biztosított — conditio meglétében, az utóbbi az ingóságok (bona) feletti — korlátozott — rendelkezési jogban volt adva azok számára, akiknek csak ,jellegük" maradt szolgai. Hogy azonban a vagyonképesség terén milyen behatárolt jogokról volt szó, jól megvilágítja a Sokoró hegy (Győr m.) környéki szőlőtermelő vidék győri várszervezethez tartozó szőlőműves falvainak kivételesen jól ismert példája. Ε királyi szőlőművesek (vinitores) jogállapotát és terheit (conditiones et débita) Ság, Nyúl, Tarján és Écs falvakban az 1240. évben rendezte IV. Béla király, e falvak egyáltalán ekkor nyertek ,kondíciót". Korábbi szolgai természetű adózásuk, bortermésük fele részének (media pars) beszolgáltatási kötelezettsége helyett - ami a Dunántúl szőlővidékein egy hold szőlő után általában évi 50 köböl bor volt - terheik ezután 20 köböl borban és a pohárnokispánnak pénzben fizetendő 1 pondusban limitáltattak, mentesültek továbbá a várispánnak járó szállásadás, ököradó és a száznagyot (centurio) megillető adózás alól is. Ε számottevő gazdasági emelkedés velejárója volt, hogy egyrészt szervezetileg kikerültek a várnépi „százados" kötelékből, és saját falunagyuk alatt önálló faluközösséggé szerveződhettek, másrészt bizonyos vagyonjogi kondíciót is nyertek: ingó javaik (bona) felét fiági örököseik, ha fiuk nem volt, fivéreik (ilyenek hiányában özvegyük) is örökölhették. A hagyaték másik fele azonban a győri várispánt illette, ha pedig fiági örököseik nem voltak, a hagyaték már egyharmadkétharmad arányban oszlott meg az özvegy és az ispán közt. Amiből két tanulság következik. Az egyik, hogy a jogállapot condicionaliter rendezése előtt aligha lehetett szó egyáltalán rendezett örökösödési jogról, minthogy a „fele részt" szolgáltatóknak valószínűleg nem volt törvényes vagyonképességük; de még az elnyert jogállapotot is az ingóságok felekétharmada arányában korlátozta a földesuraságnak való személyi-„tulajdonjogi" alávetettség maradványa. A másik, hogy az elnyert jogállapottal korlátozott örökösödési jog járt ugyan együtt, nem járt együtt azonban tulajdonképpeni szabad végrendelkezési jog. De még ez a korlátozott vagyonképesség sem volt visszavonhatatlan. Ε falvakat — más szomszédos királyi kondicionárius településekkel, szekerezőkkel, udvarnokokkal együtt — IV. Béla a tatárjárás után eladományozta a túróci prépostságnak (1252, 1266), egy újabb rendelkezéssel pedig — nyilván a prépost kérésére — örökösödési jogukat visszavonta: a gyermektelenül elhaltak egész hagyatéka az új földesurat illette meg, kivéve azt az esetet,
