Századok – 1981
FOLYÓIRATSZEMLE - Hunt; Lynn; Lansky; David és Hanson; Paul: A liberális köztársaság kudarca Franciaországban (1795-99) és a Brumaire-hez vezető út 448/II
448 I OLYÓIRATSZEMLE Michael L. Kennedy nagy felkészültséggel megírt tanulmányát terjedelmes függelék egészíti ki. A korabeli sajtó, a központi és a helyi levéltárak anyagára támaszkodva összeállított listák és grafikonok megkönnyítik az olvasó dolgát, és újabb adatokat nyújtanak a történészeknek. (The Journal of Modern History, VoL 51, No. 4, December 1979., 701-733.) F. M. LYNN HUNT, DAVID LAN SKY ÉS PAUL HANSON: A LIBERÁLIS KÖZTÁRSASÁG KUDARCA FRANCIAORSZÁGBAN (1795-99) ÉS A BRUMA1RE-HEZ VEZETŐ ÚT A kortársak és a történészek számára a katonai hatalomátvétel valamilyen formája elkerülhetetlennek látszott 1799-ben. Marx (és nyomán a történészek többsége) számára a direktóriumi éveknek semmi köze sem volt a forradalom kezdeti szakaszának drámájához. A marxista történetírás követi Marx 1851-es analízisét, ha Brumaire-ről szól. Albert Soboul pl. határozottan a forradalmi korszak végét látja a puccsban, amikor is a konszolidáció gyó'zött a felfordulás felett. Georges Lefebvre szerint Napóleon a modern uralkodó osztály széttartó elemeit ideiglenesen összebékítette, s ez tette lehetővé a bekövetkező páratlan fejlődést. Az 1799-es burzsoázia ugyanúgy, mint az 1851-es, gazdasági szabadságáért politikai szabadságát volt feláldozni kénytelen. Marx műve az unokaöcs sikeréről a parlamenti frakciók küzdelmeinek elemzésére támaszkodik, míg az első köztársaságot tanulmányozó marxista történészek kevés figyelmet szenteltek az összevetés alapját képezhető 1795-99-es időszak parlamenti konfliktusainak. Mivel a sansculotte-ok szerepét emelték ki, elsősorban 1792-95-re koncentráltak. Napóleon államcsínye nem követte közvetlenül a sansculotte-ok vereségét, hiszen a puccs csak akkor vált lehetővé, mikor a képviselők többsége feladta a parlamentáris kormányzás eszméjét. A Brumaire-hez vezető utat, mondja a szerzőhármas, burzsoá politikusok készítették elő és nem Napóleon. Nem helytálló az a nézet, hogy a Direktórium államgépezete egyszerűen elhasználódott, hiszen Napóleon a hivatalok szerkezetét, az adórendszert, sőt még a személyzet jelentős részét is visszaállította. Bár a Direktóriumnak számos problémával kellett szembenéznie, ezek nem voltak annyira leküzdhetetlenek, mint ahogy azt a győztesek állították. Visszatekintve a brumaire-i puccs azért látszik könnyűnek, mert csekély volt vele szemben az ellenállás. Miért egyeztek bele a forradalom vezető férfiai a köztársaság félretevésébe? Soboul a jakobinusok újraéledése miatti „társadalmi félelemre" mutat rá, pedig a jakobinusok éppen a puccs előtt kerültek kisebbségbe a törvényhozáson belül. Mások a nemzet politikai apátiájával magyarázzák az összeomlást, pedig ez éppenséggel a fennmaradást is jelenthette volna. A következőkben, mondják a szerzők, bizonyítani fogjuk, hogy a puccs lehetősége és sikere abból az ellentmondásból nőtt ki, amely a forradalom vezetőinek elgondolt és megvalósított politikája között állt. Az 1795-ös törvényhozók széles körű választási rendszeren alapuló népképviseleti kormányzást hoztak létre, ugyanakkor határozottan ellenezték a következésképpen megjelenő, egyre szervezettebbé váló politikai pártokat. A kudarc elsősorban ideológiai volt, hiszen liberális köztársaságot akartak, a liberális politika szükséges velejárói nélkül. A hatalmát erősíteni kívánó burzsoázia arisztokrataellenes, de ugyanakkor nem népi jellegű kormányt akart. A dilemma csak a választások manipulálásával bizonyult megoldhatónak. Nem véletlen, hogy a szavazás utolsó fordulójában csak a vagyonnal rendelkező, mintegy 30 000 polgár járulhatott az urnákhoz. A politikai szabadság jelképét, a választásokat, eltörülni nem merték, „szabályozni" kellett hát s védnökség és az ajánlások csatornáin keresztül. Bár politikai pártok 1789-től működtek, nem tekintették azokat a politikai élet természetes részének, mivel a részt képviselték a nemzet egésze helyett. Még a jakobinusok és a thermidoriánusok is az egész nemzet jogai képviselőjének tartották magukat. A történészek többsége komolyan vette a korszakban állandó pártellenes kirohanásokat, s ezért nem foglalkozott kellő alapossággal a pártok történetével. Három fő irányzat létezett a direktóriumi Franciaországban: a jakobinus baloldal, a
