Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Simon Gyula: A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története Magyarországon (Ism.: Mészáros István) 431/II
432 TÖRTÉNETI IRODALOM előtt a fővárosi munkásság, de a vidék igénye is fokozódó mértékben meghaladja az elemi iskola négy vagy hat osztályának elvégzését." De hozzáteszi a szerző: ,,Ε változások ellenére sem mondhatjuk, hogy a polgári iskola a munkásság és a dolgozó parasztság birtokába jutott: a »kispolgári« jelző lényegében továbbra is - csak a korábbinál differenciáltabban - érvényes rá." Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy „minden ipari pályán — hallgatólagosan — a polgári iskola elvégzése a boldogulás egyik előfeltétele; másrészt, bár kisebb mértékben, ez az iskola a kiépülő burzsoá iskolaszervezet rendjében a középfokú szakoktatás előkészítőjévé is válik". (Idézeteink a 107. oldalról.) Kár, hogy a szerző ezek után nem mondja ki azt a konklúziót is, amelyet statisztikai elemzései világosan elénk tárnak (s amelyet más adatok, más források is megerősítenek): a hazai munkásosztály számára a polgári iskola igen fontos iskolatípus volt. mind az általános, mind a szakmai műveltség megszerzése szempontjából. Jó alapot adott ugyanis arra, hogy a munkásosztály bizonyos rétegei - e művelődési bázison, e szellemi kiművelés alapján - más, iskolán kívüli és nem-legális „iskolákban" kellő tudatosságot szerezzenek maguknak a világról, a társadalomról, s ezen belül a munkásosztály hazai szerepéről s történelmi feladatáról. A hazai polgári iskolák történetét a szerző az 1945-1948 közötti időszak bemutatásával zárja: a polgári iskola átadta a helyét az 1945 augusztusában elrendelt általános iskola felső tagozatának. Az olvasó előtt - Simon Gyula könyve nyomán - világosan kibontakozik a polgári iskola alakulásának-fejlődésénck legfőbb vonulata. Levéltári és könyvtári adatok, dokumentumok, forrásszövegek sokaságának gondos, lelkiismeretes elemzése nyomán meggyőzőek konklúziói, hitelesek megállapításai. Okfejtése logikus, érvei világosak, ugyanakkor szövege szépen folyó, olvasmányos, kiérlelt. Mint minden jó mű, Simon Gyula könyve is gondolatokat ébresztő, sőt vitára ösztönző. Kissé aránytalannak, túlméretezettnek érzem például a „háttér"-fejezeteket a törzsfejezetekhez képest. Különösen szembetűnő ez „Az ellenforradalom művelődésügyének néhány sajátossága" című fejezet -34-63. old. esetében. (Ez ébreszti bennem a gondolatot: milyen jó lenne ugyanezzel a címmel végre egy terjedelmes, alapos monográfiát olvasni, talán éppen Simon Gyula tollából.) Aránytalanságot érzek a bevezető fejezetben is. Nem értem, hogy a szerző az 1868 előtti előzményeket említve miért hagyta figyelmen kívül éppen a két legfontosabbat: azt a két állami intézkedést, amely a „polgár-iskolát" - más névvel ugyan — minden itt felsoroltnál hatásosabban terjesztette. Az egyik az 1806. évi Ratio Educationis fejezetei a városi iskolákról; a másik az 1845-ben kiadott „Magyarország elemi tanodáinak szabályaidban elrendelt öt osztályos városi iskola. Mint közvetlen előzmény, az 1850-es évek reáliskolái is többet érdemeltek volna. Feltűnően sovány a polgári iskola első, 1868-1919 közötti korszakának bemutatása, mindössze 9 oldal jut ötven esztendő történetére. Az egyik táblázatból megtudjuk, hogy a korszak végén 550 polgári iskola volt az országban. Vajon ezek hol voltak? Városokban, nagyközségekben, falvakban? És kik jártak ezekbe a polgári iskolákba, a társadalom melyik rétegéből? És hány osztályosak voltak ezek, négy vagy hat osztályosak? A szerző tudósít ugyanis arról, hogy az V-VI. osztályok elsorvadtak, viszont az 1918. évi polgári iskolai tanterv még mindig hat osztályra készült. Magvas, tartalmas fejezet szól a polgári iskolák 1920-1945 közötti történetéről „A négyosztályos polgári iskola megszilárdulása és népszerűsége" címmel. Itt mindjárt az első sorokban szóba kerül a polgári iskola „zsákutca"-jellege. Érzésem szerint a szerző túlságosan leszűkítve kezeli e fogalmat, úgy értelmezve azt, hogy az az iskolatípus zsákutca-jellegű, amelyből nem vezet egyenes út az egyetemek vagy főiskolák bármelyik fakultására és szakára. A polgári iskola negyedik osztályát elvégző diák ugyanis nem egy zsákutca végére ért, ahonnan semmilyen út nem vezet tovább, hanem több út között is választhatott. Egyrészt — mint a szerző is részletesen bemutatja - sokféle szakiskola felé indulhatott el (ezek között megkülönböztetett hely illette meg a tanítóképzőt); másrészt a polgári iskola utáni felső kereskedelmi, vagy felső ipari vagy felső mezőgazdasági iskolák elvégzése után a felsőoktatás megfelelő fakultására és szakára is akadály nélkül eljuthatott. Zsákutcát jelentett-e a polgári iskola? Szerintem aligha. De a kérdés lényege tulajdonképpen nem is ez, hanem az, hogy a polgári iskolákba beiratkozok zöme nem az egyetemi tanulmányokig való eljutást tűzte ki célul magának, ezért íratták be őket éppen ebbe az iskolába. Az emögött rejlő társadalmi okok feltárása azonban már más feladat (amelyet a szerző tüzetesen el is végez könyvében).
