Századok – 1981
TÖRTÉNETI IRODALOM - Csetri Elek-Imreh István: Erdély változó társadalma 1767-1821. (Ism.: Miskolczy Ambrus) 422/II
422 TÖRTÉNETI IRODALOM Kiss András könyve a Kriterion fehér sorozatának azt az egyik nagy erényét élteti tovább, hogy az olvasóközönség érdeklődését olyan források iránt is felkelti, amelyeket első pillantásra csak a szakemberek számára tartanánk érdekesnek. A per folyamán létrejött akták, dokumentumok ízes, színes nyelvezetükkel, közvetlenségükkel hamar megteremtik azt a légkört, ami - a szerzői célkitűzéseknek megfelelően - „szinte kortárs szemlélővé teszi az olvasót", aki maga is meggyőződhet arról, hogy „ebben a történelemben Varga Katalin története az együttélő emberek kölcsönös bizalmának, az egymás igaza melletti kiállásának és az igazságba vetett rendíthetetlen hitnek példájaként mint múltbeli tanulság és jelenkori parancs szól hozzánk". S gyakran úgy érezhetjük, aligha lehet ma a múlt megidézésének szebb feladata. Miskolczy A mbrus CSETRI ELEK-IMREH ISTVÁN: ERDÉLY VÁLTOZÓ TÁRSADALMA 1767 -1821 Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980. 142 L A romániai magyar történetírásnak mindig is sajátos színt és előkelő helyet biztosított - a munkás hétköznapok, a társadalmi jelenségek iránti átfogó érdeklődés, tehát - egészséges demokratizmusa és - ami ettől elválaszthatatlan: a mérés, a kvantifikáció igénye, egyszóval - korszerűsége. Ismételten ezt példázza Csetri Elek és Imreh István - román nyelven már korábban és rövidebb formában megjelent - tanulmánya, amely Apor Péter emlékirataira emlékeztető címével és a társadalmi élet egységére figyelmeztető jól sikerült címlapjával - Nagyszeben városfalai előtt termésbetakarító földművesekkel - is olvasásra hív. A társadalmi rétegződés változásait és sajátosságait 1767-től 1821-ig négy részletesen és hat kontroliforrásként használt adózó családfő kimutatás elemzésével követik nyomon és rajzolják meg. Mintegy előlegezve következtetéseiket, már a bevezetőben hangsúlyozzák az erdélyi fejlődésnek azt az alapvetően sajátos vonását, ami a társadalmi tagozódás regionális sokszínűségében ragadható meg, abban tehát, hogy a feudalizmus úr-jobbágy modellje csak a földrajzilag centrálisán fekvő területeken jellemezte a társadalmi viszonyokat, a Kárpátok láncolata mentén és még egyes nyugati fekvésű régiókban is, mint Kővárvidéken a szabad jogállásúak túlsúlya érvényesült a magyarok, románok és szászok együtt- és egymásmellett-élésében. Persze, minden régiónak sajátos arculata van. S ennek megrajzolását lehetővé teszi az, hogy a közigazgatási egység és egy-egy nagyobb régió közé több vonatkozásban egyenlőségjelet lehet tenni, mert a társadalomszerveződés fő formái, sejtjei lettek a közigazgatás bázisa. A szerzők az adólajstromok forrásértékének elemzése után közigazgatási egységenként vizsgálják a rétegződést, aztán a különböző társadalmi rétegek súlyában bekövetkezett változásokat mutatják be, szövegközi adatsorokkal s nemcsak tetszetős, de valóban szemléltető erejű grafikonokkal, ábrákkal érzékeltetve a főbb folyamatokat és a jellemző állapotokat, míg az alapadatokat a függelék 59 táblázatába foglalva találja meg az olvasó. Csetri és Imreh vizsgálódásai csak megerősítik Marc Blochnak azt az általuk is említett megállapítását, hogy a történeti statisztikában „csak ritkán az átlag a lényeges vagy a legjellemzőbb paraméter". Ugyanis egészében véve az erdélyi adózó családfők kétharmadát jobbágyok és zsellérek tették ki, a Székelyföldön viszont a vizsgált időszakban arányuk 39%-ról 45%-ra emelkedett, a szász székekben pedig 20% körül mozgott. A regionális társadalmi tagozódás elemzése és - amennyire forrásadta lehetőség volt - az etnikai megoszlás vizsgálata (aminek eredményeképpen nemcsak a fogarasi és kővárvidéki román kisnemesi tömegekre hívták fel a figyelmet, hanem arra is, hogy a Szászföldön 1791-ben mintegy 26 ezer szabad szász mellett 21 ezer román szabadparaszt élt) egyértelműen jelzi, hogy mennyire valóságfedezet nélkül indultak útjukra azok a sémák, melyek pozitív vagy negatív értékhangsúllyal egy-egy társadalmi réteget egyoldalúan egy-egy etnikummal azonosítottak, a szabadparasztság társadalmi jelentőségét pedig alábecsülték. Persze kétségtelen, hogy a szabad parasztok magas aránya a feudalizáció nem eléggé mélyenszántó voltára utal. De ez nem
