Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

32 SZŰCS JENŐ korrelációját; a paraszt szokásszerűen szankcionált és elismert .jogképessége" nélkül a paraszti gazdálkodás organizmusa nem állhatott össze jobbágytelki rendszerré. Erről részben már volt szó, magát a folyamatot összefoglalóan következő fejezetünk hivatott bemutatni. Végül nem elhanyagolható a modell megléte sem. Nemcsak a régi struktúrák maradványaival volt telehintve az ország, hanem ezen a képzeletbeli agrártérképen egyre sokasodtak minden vidéken az új típusú paraszti gazdálkodás és adózás, a paraszti szabadság elszórt pontjai is. A szabad vendégtelepesek jogrendszere csekély eltérésekkel azonos volt mindenütt. Szinte elég volt összefoglalóan hivatkozni „az országban élő vendégek szabadságára" (sub libertate hospitum in regno existentium), ahogy például a veszprémbogdányi hercegi kondicionálisok tették, midőn új földesuruktól, Lőrente ispántól ki is eszközölték ezt a „szabadságot" (1275). Mindenki tudta, miről van szó. Amikor telepesek jelentek meg valahol e szabadság kilátásba helyezésével, az első aktus mindenütt abban állt, hogy a földesúr kötelezte magát, mint például Ákos Detre a gömöri Köviben (1273), hogy minden telekhez meghatározott nagyságú szántóföldet — ez esetben 50 holdat — adva (ad quamlibet mansionem condonando) ellátja őket „számukra elegendő réttel és erdővel, folyóval, ahol szabadon halászhatnak", s minden egyes telek, quelibet mansio a házhely és eme tartozékok funkcionális egysége arányában (mert a szó itt már éppen ezt, s nem a „háznépet" jelölte) adózik pontosan rögzített összegszerűséggel. Noha a magánföldesúri szabad telepes községek — mint láttuk — csak 1270 táján kezdtek elszaporodni, a király és királyné hospes-falvai azonban szinte minden vidéken jelen voltax mar a század dereka táján. Hogy csak az imént elemzett mintánkra utaljunk vissza, példának okáért Majs mester tolnai-somogyi ,.népeinek" nem kellett túl messze menni mintáért, hiszen ott voltak Somogyban a segesdi uradalom szabad vendégtelepesei, akiknek kialakult státusára mint modellre (quatenus hospites de Segusd...) már egy 1248. évi oklevél hivatkozik, vagy akár az újabban kiváltságolt (1264) Berény is, melynek privilégiuma szintén beérhette azzal, hogy az adózás terén a közismert „szokásra" hivatkozzon (prout alii eiusdem condicionisadministrent. . .}. Így volt ez a földhasználattal is. Mindazokon a vidékeken, ahol a jobbágytelek első jelei mutatóban már a tatáijárás előtt felbukkannak, 1260—70 táján az intézmény már általánosan elterjedt és szokásszerűen meggyökerezett jelenségként lép elénk. A soproni Locsmándon „közönségesen lehennek (leuhyn) nevezett tíz fundus" már kaszálóval és „egyéb megszokott haszonvételeivel együtt" (cum feneto et aliis utilitatibus suis consuetis) cserélt tulajdonost (1262). Szintén Sopron megyében, Büdöskúton hét telek (mansiones que lehen dicuntur) merül fel, „melyekben most öt jobbágy (jobagiones) lakik", tartozékai hét szőlőből, együttesen 210 hold földből és kaszálóból álnak (1271). Amiből nemcsak az világos, hogy egy-egy telek földtartozéka pontosan 30 hold volt, hanem az is, hogy e vidéken a mansio jelentése /nár régen elszakadt az egykori „személyi" tartalomtól (,háznép"), hiszen attól függetlenül is létező, a tartozékokkal egységet képező „dologi" fogalom, hogy lakik-e rajta jobbágy vagy sem; az „üres" mansio is — telek. Mindennél világosabb ez a győri káptalan egy jelentéséből, mely egy Moson megyei kiürült várföld nagyságát ekként írta le : „ez a föld 32 telekre (mansus) elegendő, minden egyes telekhez (ad quemlibet mansum) 20 hold szántóföld tartozik" (1273). Ahol már az „üres földet" is telektartozékok szerint tartották nyilván, a szervezet mögött legalábbis több évtizedes múlt állt. Mindazonáltal maga a terminológia még ingadozó. Az Esztergom megyei Cséven az iménti büdöskútihoz