Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 31 megfordult az egyház és arisztokrácia viszonylatában, a hullám végigsöpört általában a világi nagy- és középbirtokon. A kisebb nemesség viszont egy-két (vagy néhány) ekealjnyi birtokán váltig ragaszkodott néhány szolgájához, „saját ekéjéhez" - ami érthető is. hiszen többségének gazdálkodási modellje csupán nagyságrendben, s abban különbözött a parasztgazdaságtól, hogy a ,.gazda'' privilegizált nemes volt, szolgafők tulajdonosa. Ugyanez áll a nemességbe mostanában beemelkedni kezdő vagyonosabb váijobbágy elitre vagy az egyházak .jobbágyságának" ama elitjére, amely majd a következő században „prédiális nemesi" szintre emelkedik. A fentebb említett Gönyü falu elöljárója, egy várjobbágy például egy ekealjnyi földön két háznépnyi szolgával gazdálkodott (1227) Egy tihanyi váijobbágy, bizonyos Tózsoki Illésfia Csánk o/najában három szolga élt, két tehenet két boíjúval és öt disznót találtak házánál (1260 k.). Ez volt nagyjából az alsó szint. A középszint úgy képzelendő el, mint egy Mochuna nevű birtokos (talán királyi serviens) végrendeletéből kibontakozik a 13. század elején. Bozsókon a faluban volt egy gazdasága egy ekéhez való 8 ökörrel és egy szolgacsaláddal: volt még egy tehene, egy-egy kecskéje és kocája nyolc malaccal. Egy másik „földjén" négy szolga művelte a földet; sőt egy harmadik prediumáη hat szolgacsalád „birtokocskáikkal együtt" /cum omnibus suis possessiunculis) már terményszolgáltató lehetett. A köznemesség felső szintjén aztán a több prédiummal rendelkezők helyezkedtek el. ritka eset azonban, hogy egy-egy ilyen gazdaság egy ekefogatnál többel működött volna. Mindenesetre ezen a nemesi szinten a birtokosztályoknál — ellentétben a nagybirtokosokkal — a szolgaállomány (servi et mancipia) megosztásán nagy súly volt még a 13. század második felében is. A nemesség családi szaporodásával, családi osztódásával magyarázható e században országszerte a sok -háza, -laka, -ülése, -teleke összetételű helynév elszaporodása az országban, melyeknek zöme éppen nem „falu" volt, hanem javarészt ilyen egy-két szolgacsaláddal dolgozó kis predium, néhány házból, gazdasági épületekből álló tanyaszerű település, a 11-12. századi földesúri „üzemek" kicsinyített mása. Felszámolásuk, elpusztásodásuk már egy következő történeti fázisra esik. Számítások szerint e majorságféle településtípusnak közel 80 százaléka pusztásodott el a középkor végéig — végérvényessé téve a predium szó jelentésátalakulását a „puszta" megnevezésére. Végeredményben tehát a 13. század dereka után a korai feudalizmus „üzemi" képletének csökevénye sok-sok kis elszórt pont formájában maradt meg az ország mezőgazdasági termelésének térképén, miközben az összefüggő nagy területeken mindenütt végérvényesen letörlődött a térképről. Ami helyébe nyomult, az a jobbágytelek volt. Nem egy csapásra persze, hiszen a paraszti gazdálkodás archaikus szolgai vagy kvázi-szolgai formáinak csökevényei is színezték még a képet. A jobbágytelek nem automatikusan nyomult be a prédiumok elsorvadása helyén keletkezett vákuumba. A kifejletei alapvetően három tényező siettette elemi erővel a század dereka táján; egyik sem volt merőben új, hatásfokuk és egymást kölcsönösen erősítő intenzitásuk azonban új minőséget jelentett. Az egyik az új agrártechnika és művelési rendszer gyors térhódítása volt, mely mintegy önsúlyánál fogva a korábbinál szilárdabb funkcionális kapcsolatot teremtett a parasztháztartás és a szántóföldi külsőség közt; az osztásos részesedés, a „fűkötél" által kifejezedett határbeli sors a házhely „tartozékának" számított, akár így nevezték már, akár nem. A másik tényező a servilis állapotú paraszttömegek viharosan gyors jogitársadalmi emelkedése, válaszfalaik leomlása és a többség új szinten való integrálódása volt, ami határozott keretek közé fogta a ház és a „tartozék" ténylegesen formálódó