Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 309 azonos szabadság ama egységének (una ea libertás), melybe őket „közösen" (communiter) „a királyi elődök rendelkezése helyezte" (1279). Az egyháziak esetében is más volt a norma Tihanyban, Pannonhalmán vagy Esztergomban. Sajátos és sajnálatos módon a pannonhalmi monostor a maga „népeit" illetően a tatáijárás után hosszú évtizedekre mély hallgatásba burkolózik, nem követhető tehát az 1241 előtt oly plaszticitással kibontakozó paraszti viszonyok átalakulása. Amikor aztán jó későn, már korszakunk vége után egy ponton bepillanthatunk e birtokszervezet viszonyaiba, kiderül, hogy tévedés lenne azokat minden további nélkül a tihanyi analógiájára elképzelnünk. A pannonhalmi apát 1336. évi megállapodása több Somogy megyei falvával (Bogát, Kara, Tepej, Szamárkút, Tard, Rád) kétségkívül belsőleg rokon a tihanyi apátnak a gamásiakkal kötött 1322. évi megegyezésével, ahogy maguk a falvak is szinte a szomszédságban voltak: a parasztok neve már itt is jobbágy, az indíték ez esetben is a falvak lázongása a terhek súlyossága miatt. Még a járadékok" belső szerkezete is hasonló, ám a pannonhalmi apátság jobbágyainak telkenkénti évi pénzcenzusa 2 báni pensa (80 báni dénár) volt, ami márkában kifejezve 0,4 márka, azaz 19,2 pondus: több mint két és félszerese a tihanyi alattvalók megismert normálcenzusának és több mint 50 százalékkal magasabb, mint a kor legmagasabbnak számító 1 fertós (12 pondus) pénzben fizetett földbérmaximuma. Igaz, ezen túl viszont a három ünnepi „ajándékon" kívül már csak olyan terményteher nehezedett descensus címén a falura, melynek egy-egy telekre eső összértéke nem haladta meg az 1 pondust, ily módon végeredményben a teljes földesúri teher nagyjából ugyanabba a nagyságrendbe sorolódik, mint például az esztergomi káptalan Hontnémeti falusi telepeseié (18-20 pondus) vagy Liptó népeié, annál mégis súlyosabb, mert Somogyban aligha tartozott 60 hold föld egy-egy telekhez, de még a váradi káptalan közel egykorú bihari birtokain sejthető 30-40 holdas fundus integer után megállapított összesített tehernél is (17,1 pondus) csaknem 20 százalékkal magasabb. Emellett a szóban forgó somogyi falvakban még a szántó robot is megmaradt, noha már évi egy holdra korlátozva, ezen túl szénagyűjtés és borfuvarozás is terhelte még „régi szokás szerint" a jobbágyokat. A jobbágy helyzete természetesen az erők játékán is múlt. A pannonhalmi apátság néhai Uriás apát szellemében igyekezett őrizni birtokállagát és a pénzgazdálkodás súlyát, ami ekkor már nem a „majorkodási" kísérletben, hanem a pénzjáradék szokatlanul magasra srófolásában állt, s fedezete az volt, hogy az apátság igyekezett megőrizni, amit csak lehetett, a régi „gazdaságon kívüli kényszerből", míg másfelől a tihanyi apát 1270 táján megmutatkozó defenzív magatartása nem független attól, hogy maga a monostori szervezet elhanyatlófélben volt, néhány év múltán még a misézés és orgonaszó is „csaknem teljesen elhallgatott" a romosodó apátsági templomban, eladdig, hogy az elszegényedő monostor fennhatóságáról az esztergomi érsek könnyű szívvel le is mondott a veszprémi püspök javára (1276). A paraszti társadalom két szélső zónája vázolódik fel tehát már 1270 körül - ha a régi struktúra maradványelemeit, továbbra is conditionis ordo szerint megosztott és „röghöz kötött" kondicionáriusokat, itt-ott még feltűnő szabadosokat, nemkülönben az „igazi" szolgaelemeket már figyelmen kívül hagyjuk. A felső zónát Veszprémbogdány (vagy bármely tetszőleges hospes-község) reprezentálhatja, az alsó zóna illusztrálására Somogygamás (vagy bármely tetszőleges „kondicionális szabadságot" nyert egyházi birtok) alkalmas, lényegét tekintve azzal a mintával rokon módon, melyet Turóc és Liptó nyújt. A kettő közt helyezkedtek el az ország létfeltételeiknek részleteit tekintve szük-4 Századok 1981/2