Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
308 SZŰCS JENŐ Fehérvárra is, ahol viszont az ispotályos keresztesek konventje előtt Szárszó harangozói, hat férfi jelentette be, hogy a harangozói szolgálatot (officium pulsatorie) súlyosnak érzik, a monostornak különben sincs arra nagy szüksége, ezért már előzetesen megállapodtak az apáttal és konventjével, hogy helyette háznépenként évente 7 pondust fizetnek, mely megegyezést a nagyobb nyomaték kedvéért a monostori tisztek jelenlétében a konvent írásba foglalta (1269. jan. 21). Veszprémszöllős egykori udvarnokai — immár egyszerűen „népei" — nevében viszont a következő évben megint csak Veszprémbe ment el a káptalanhoz a falu hat képviselője, velük együtt ezúttal már maga Jeromos apát, hogy a megelőzőleg Tihanyban írásba foglalt megállapodást közhitelű formába (in publicam formám nostri privilegii) illesztve hiteleshelyi pecséttel erősítsék meg. A falu kötelezettsége korábban az apát és kísérete élelmének szállítása volt, ha az apát a királyi udvarba utazott, továbbá minden év fordulóján egy hónapon át tűzifával és vízzel kellett ellátniuk a monostort; most különös tekintettel a lakosság megfogyatkozására és terméketlen földjeikre, a fuvarozást és egyéb robotot teljességgel eltörölve, évi kötelezettségeiket illetően háznépenként 7 pondus mérlegelt ezüstben állapodtak meg, ami még kiegészült az apát évi „megszállásával" (descensus annuus) - „amit úgy kötelesek adni, ahogy mostanig ők és más népeink szokták". Mindennek változatlan megtartására utódaira is kötelező módon az apát tett ígéretet (1270). Minthogy az ügyben maga az apát személyesen szerepelt, a rendezés a könyörületesség" (misericordia) színében jelentkezett, maga az oklevél árulja el azonban ezúttal is a valóságos hátteret. Ha a falu lakosságát csak a tatár tizedelte volna meg, a még Tihanyban szerkesztett megállapodás aligha érte volna be azzal a homályos utalással, hogy a lakosok „a megelőző időkben csekély számra apadtak le" (priorum respectu temporum ad parvum numerum sunt redacti). Veszprémszőllősről éppúgy a népességmobilitás szívhatta el már javában a kötött parasztokat más birtokokra jobbágyoknak, majd kényszerítette az apáturat konvencióra és Veszprémbe való utazásra, mint Gamásról és a többi monostori birtokról. A tihanyi monostor birtokain az öntudatra ébredő parasztnépet még 1270 táján is széttagolta valamelyest az apáról fiúra öröklődő ősi conditionis ordo. Az ismert esetekben udvarnokok, harangozok, szekerezők, „márcadók" és sejthetően egyéb elemek - iparosok, szántó szolgák, szőlőművesek — vagy fiaik, unokáik mozogtak a színen, akikre csak lazán illeszkedett az egységes kondicionárius" név. A cél azonban, melyre törekedtek, már csaknem azonos volt. Az igaliak kivételével mindnyájan egységesen 7 pondus cenzust fizető pénzadózókká váltak, akiket persze továbbra is terhelt még számottevő terményadó („ajándék", „megszállás") és valamennyi robot is, de ezzel együtt is egyre inkább tágították azt a közbülső réteget, mely a .jobbágyok" és a kondicionáriusok" közt ez idő tájt képződött (míg szolgákkal a nagy egyházi szervezetekben gyakorlatilag már nem is kell számolnunk), s a kancelláriákban időnként bizonytalanul egyszerűen „parasztoknak, falulakosoknak" nevezték. Azok maradtak meg egyszerű kondicionárius terményadózóknak, akik nagyon mélyről, a szolgaságból emelkedtek fel — a tihanyi szervezetben az igaliak. Az egyházi jobbágyság osztályszelekciója adta meg aztán a lökést, hogy néhány évtized múltán az egész tömeg „szabad jobbággyá" váljék. Az egyházi birtok váltig megőrzött sajátossága, hogy miként a század első évtizedeinek parasztmozgalmai, minden elszórt jel szerint a parasztság egységesülése is „intézményi" keretek között, adott birtokszervezetek normái szerint zajlott. Ez különben a királyi birtokra is áll. A liptói népek szabadságukat a liptói provincia keretei közt szemlélhették csak egységnek: az
