Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 307 a gamási egyezség után mindössze három évvel - mint tudjuk — IV. Béla rendeletére a tihanyi apátság jobbágyi testületének mintegy kilenctizedét pénzadózó paraszttá fokozták le — jóllehet „szabadságuk" és .jobbágyi nevük" sérelme nélkül. Ám az ő „szabadságuk" is condicionaliter condita volt; miben különböztek tehát az 1267. évi rendelkezést követően a három éve szintén „kondicionális szabaddá" nyilvánított többi falulakostól? Szinte már semmiben, mert ama bizonyos egy pondus, mellyel cenzusuk kevesebb volt, még paraszti szinten sem volt nyomós. Véletlenül még az is gyanítható, hogy a szelekció aránya nagyjából ugyanaz lehetett e somogyi faluban is, mint korábban általában az egész birtokszervezet keretei közt következtettük, hiszen Gamás jobbágyai ama tizenegy jobbágycsalád leszármazottjai voltak, akiket már az 1211. évi összeíráskor úgy tartottak számon, hogy Dob faluból jöttek (qui venerunt de villa Dob), azaz a megismert 1269. évi fehérvári ranglista szerint az egyházi jobbágyok másodlagos, „máshonnan jött" (qui aliunde venerunt) rétegébe tartoztak, akiket szinte bizonyosan lefokoztak paraszttá. Velük szemben egyeden személy, bizonyos Gamásból való Guza fia Péter, az apát officialise viselte a szelekció után is a naturalis iobagio büszke címét (1269), sőt alighanem azonos azzal a Péterrel, aki a monostor zalai curialis comese volt (1270). Az egy pondusnyi státusszimbólum nem sokáig őrizhette a régi hierarchikus rangkülönbséget. Már talán az sem véletlen, hogy Gamás lakosai — nem tartván elég erősnek az apát és a konvent egyoldalú ígéretét — ugyanabban az 1267. évben íratták át a veszprémi káptalannal a három évvel korábbi egyezséget, melyben a jobbágyok szelekciója bekövetkezett. De bizonyára nem is kellett fél évszázadot várni, hogy a falulakosok egyetemlegesen jobbágynak nevezzék magukat, mert e téren már maga az egyház is futott az árral. A monostor egy bizonyos Pétörke nevű Kék falusi torlóját (exequiator 1268, 1269) már a következő évtizedben jobbágynak (iobagioni nostro) titulálták (1274). Még a töredékesen fennmaradt tihanyi okleveles anyag is jól sejteti, hogy a monostor somogyi birtokközpontjának példája éveken belül felrázta és mozgósította a többi falvak népét. A közeli Igal apátsági alattvalói fél évszázada (1211) még mind szolgák (servi) voltak, az 1269. évben azonban már ivadékaik közül négyen mint homines condicionarii jelentek meg a veszprémi káptalan előtt rokonságuk nevében is az apátság képviselőivel, bizonyos Mihály fráter pincemesterrel és az imént említett Péter monostori tiszttel együtt, hogy „protestáció" formájában mutassák be az apát korábbi oklevelét, miszerint háznépenként évente mindössze egy vödör méz szolgáltatására kötelesek. „E protestációjukat (hanc protestacionem suam) ezek az emberek, mint mondották, azért emelték, nehogy a monostor bármikor is szolgáltatási kötelezettségükön túl terhelhesse őket" - olvashatjuk a káptalan oklevelében, mely különben tanúsítja, hogy a monostor két megbízottja az apát és a konvent felhatalmazásából ott helyben ünnepélyes ígéretet tett: az igaliakat „természetes kondíciójuk szerint" (racione naturalis condicionis) terhelő szolgáltatáson túl sem tőlük, sem utódaiktól nem hajtanak be bármi egyebet — „míg e kötelezettségüket híven teljesítik". A társadalmi szint más, mint a gamásiak esetében. Az egykori múrcadó szolgák számára — ahogy másutt magyarul nevezték a méhsör szolgáltatóit — a kondicionárius állapot biztosítása és ősi természetbeni adózásuk limitálása legalább akkora emelkedésnek számított, mint a gamásiak számára pénzcenzusra kötelezett „kondicionális szabadságuk"; a szintbeli különbség ellenére mind az eljárás, mind a választott jogi forma azonos volt. Az apátság tisztjének, Guza fia Péternek ez évben nemcsak Veszprémbe kellett lovagolnia, hanem egy másik naturalis iobagioval együtt
