Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 303 Éppen ezért magukban a feltételekben nincs is elvileg sok újdonság, mert a tegnapi hercegi kondicionáriusok megkapták mindazt a jogot a szabad költözéstől a falunagy „kisebb ügyekben" való teljes illetékességéig, mely „az országban létező vendégeket" általában megillette. A séma mintegy automatikus alkalmazására mi sem jellemzőbb, mint hogy a falu megkapta még a két évi földbérmentességet is, noha ez a kedvezmény ezúttal még csak nem is igen volt indokolt, nem lévén új telepítésről szó, ami ilyen esetben a házak felépítésének és a föld termővé fordulásának időszakával indokolta a mentességet. Ami a szerződésileg előírt járadékot illeti, mindenesetre figyelmet érdemel, hogy a veszprémbogdányiak ez idő tájt még elég kivételes módon teljes földesúri tartozásuk pénzben fizetését kötötték ki. Az összeg háznépenként vagy telkenként a földbér fejében (pro terragio) évi 2 pondust, a terményadó és földesúri megszállás fejében (pro munera et descensu) további 1 pondust tett ki. „Munka, servitium fejében" viszont már kikötni sem kellett semmit, minthogy a robot szóba sem került már e jogi szinten. Ha még fel is tesszük, hogy e szerződő népek egy-egy telkéhez 15 hold szántóföldi külsőségnél több nem is jutott (ami e vidéken fölöttébb valószínű), az egy-egy holdjukra nehezedő teljes földesúri teher (0,2 pondus) kereken fele volt annak, amennyi a hospes-községek lakosait egy-egy hold után még a tatáijárás előtt, például Szebelléb (1233) esetében terhelte (0,43 pondus). Szintén említésre méltó a parasztok egy olyan éppen nem szokványos kikötése, hogy a földesúr udvarispánja (curialis comes) az előadódó bűnügyekben évente nem többször, mint három ízben fog csak bíráskodni. Végezetül különös figyelmet érdemel a szerződés záradéka. Míg egyfelől a káptalan előtt megjelent huszonöt paraszt kötelezettséget vállalt a feltételek megtartására, másfelől viszont a földesúr „hitére", azaz esküvel ígéretet tett (fide data. . . promisit), hogy a parasztokat az írásba foglalt szabadságban örökkön megtartja, a kikötötteken túl semmiféle szolgálattal nem terheli meg — „hacsak gonoszságuk vagy hűtlenségük, netán bármikor ellene való lázadásuk (eorum prauitas aut infidelitas. .. contra eundem ullo umquam tempore rebelliter assurgendo) másra nem szolgál rá ..." A végkicsengés mindennél jobban idézi fel azt az atmoszférát, amelyben az ehhez hasonló megállapodások — szóban vagy írásban - a szóban forgó évtizedekben megszülettek. A földesurakat két dologtól való szorongás vitte rá, hogy parasztjaikkal egyezkedjenek, mi több, valamely hiteleshely előtt még esküt is tegyenek: a félelem népeik „szétszóródásától" (ebben a konkrét esetben attól, hogy az adományföld „üres" marad) és népeik „rebelliójától". Mindkettő napirenden volt továbbra is, kivált a tatárok által inkább megkímélt és eleve nagyobb népsűrűségű Dunántúlon, melyre egyszersmind különös szívó hatást gyakoroltak az ország más vidékein benépesítésre váró nagy adományföldek. Veszprémbogdánynak történetesen az optimális megoldás jutott ki ezen a mobillá vált munkaerőpiacon; huszonöt családnyi lakossága kondicionárius státusból egy csapásra kiváltságolt vendégtelepes lett, azaz egyetlen lendülettel arra a határvidékre emelkedett fel, mely már felülről volt szomszédos — jóllehet itt is, ott is átmosódó közterületekkel -a parasztság jobbágynak nevezett tömbjével. A közvetlen alsó szomszédság az egyházi birtokokon kezdett feltöltődni, miután a népek „rebellióit" már karhatalommal, állami segédlettel nem lehetett elfojtani - egyebek közt már csak azért sem, mert egyre kevésbé létezett megyei karhatalom. A tihanyi apátság Somogy megyei Gamás falubeli kondicionáriusai (condicionarii homines) egy ideje már „gyakorinál gyakoribb" panaszokkal és követelésekkel ostromolták földes-