Századok – 1981
TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II
302 SZŰCS JENŐ elpusztult falu a Somló hegy, Tüskevár vidékén) az Essegvári család őse, Lőrente nembeli Saulfia Lőrente úr, a későbbi veszprémi ispán adományba kapta azzal, hogy az ott élő hercegi népek (populi ducales) békében elköltözhetnek. Magából ebből a mozzanatból tévedés lenne általában a kondicionáriusok szabad költözésére következtetni, mert minden bizonnyal arról van szó, amire sok példa van a tatáijárás utáni évtizedekből, kivált dunántúli és észak-nyugat magyarországi vár- és udvarnokföldek, vagy királynéi birtokok eladományozása kapcsán (1244, 1264, 1265, 1268, 1274 stb.). A királyi hatalom igyekezett menteni „népeit", adott esetekben — de nem elvszerű általánosságban — megengedte, sőt olykor megparancsolta tehát, hogy a kondicionáriusok az adományföldről más királyi birtokra telepedjenek át; kivételesen még az is megesett, hogy bárhova (sive in aliis terris nostris, sive alias ubicunque) elvonulhattak, mint Erzsébet királyné bizonyos somogyi „kondicionális tárnokainak" megengedte (1284). Ilyen kivételes kegy azonban ismereteink szerint inkább csak királynéi népeknél fordult elő; a képbe beleillik, hogy a szóban forgó bogdányi hercegi alattvalók is hasonló kivételezettséget élveztek, ők azonban nem kívántak elköltözni földjükről és szülőfalujukból, amit lehetővé is tett, hogy az adománybirtokos „invitálta" őket a maradásra (ipso Leurenta invitante). A parasztok részéről az új földesúr elfogadása természetesen a protectio és a „védelem" szokásos formulájára való hivatkozással történt (ab ipsoque sperantes protegi et ab omnibus deffensari), csakhogy egészen más körülmények közt, mint ahogy korábban századokon át parasztok földesúri hatalom alá álltak. A bogdányiak ugyanis feltételt szabtak: ha a falu földjét megkapják „birtoklásra" a földesúr „adományából" (terram. . . a collacione eiusdem possessuri), éspedig „az országban létező vendégek szabadságával" (sub libertate hospitum in regno existencium), akkor ennek fejében kötelezik magukat meghatározott szolgáltatásokra, mégpedig pontosan ugyanazokra, mint Rátót Roland nádor Csül faluban élő és a „vendégtelepesek szabadságának örvendő" parasztjai. Ε Csül (Chwl) falu emlékét ma Csűr puszta őrzi Noszlop mellett a Somló hegy alatt, mintegy tíz km. távolságban a szóban forgó Bogdánytól; akkoriban a rátóti uradalom tartozéka volt. Az új adománybirtokosnak nem „üres föld" kellett, hanem járadékszolgáltató paraszt, létrejött tehát a megállapodás, sőt ezúttal nem is pusztán csak szóban, hanem maga Lőrente ispán és a falu összes családfője, szám szerint 25 személy (közöttük egy Wendeg nevű) elvonult Veszprémbe a káptalanhoz, és megegyezését szabályszerű szerződés formájában írásba foglaltatta (1275 máj. 30). Különös figyelmet érdemel mindenekelőtt a megállapodás kétoldalú szerződés jellege; a „vendégek szabadsága" ezúttal már forma szerint sem egyoldalú, jóllehet bevallott telepítési érdek diktálta kegynyilvánítás folyománya (mint a kor /lospes-privilégiumainak többsége), hanem két fél ahhoz hasonló szerződése, mint a soltésztelepítések esetében volt szokás, azzal a nagy különbséggel, hogy a földesúrral szerződő fél ez esetben nem egy telepítési vállalkozó, hanem maga a faluközösség volt. Különös figyelmet érdemel továbbá a kétoldalú aktus jogi tartalmában a feudális tulajdonjog korábban már említett sajátságos kettéhasadása a birtoklás szférájában; noha a szóban forgó földet a földesúr királyi adományból birtokolta, mintegy továbbadományozta azt (collatio) a faluközösség birtoklásába (possessio), természetesen a szerződésileg kikötött feudális járadékkal (obsequia, servicia et débita) terhelten. Végezetül figyelmet érdemel a gyakran említett „hospes-modell", mely e ponton is életközeiből mutatkozik meg; a paraszti törekvések pontos artikulálását a közeli szabad vendégtelepes falu mintája könnyítette meg.
