Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 299 bíráskodhatott felettük, ha nem is „valamennyi kisebb ügyükben", mint a szabad telepesfalvakban kivétel nélkül norma volt. Az értéklimit nagyon alacsony, egy bárány vagy egy pár saru ára volt, ezt meghaladóan még a — modern szóval — polgári perekben is az ispán maradt az illetékes bíró, annyi megszorítással, hogy viszont az őt illető bírság sem haladhatta meg a 2 pondus összeget. Hasonló korlátai voltak a határhasználatnak is. A nagyobb folyók halászatától, mint láttuk, éppúgy el voltak tiltva (a Vágót, a Lipcsét, Toplát s másokat a király számára „őrizték"), mint a nagyvadak, a szarvas, vaddisznó és hasonlók, sőt a fogoly vadászatától is; a kisebb patakok halászata és a vadkecske, nyúl vadászata maradt „szabadon", de például magában Liptóban is ,jeleket helyezett el Gergely ispán, mely helyekig szabad vadászni". Ezzel szemben a vendégtelepesek, de valószínűleg a jobbágyok is általában minden lényegbevágó korlátozás nélkül használhatták a faluhatár vizeit és erdőit. Mégis, e korlátozott jogok még a kommunális szférában is olyan „szabadságoknak" minősültek, melyek a turóciakat és liptóiakat éles határokkal bármiféle kondicionárius nép fölibe emelték, olyan további kiegészítő — a tisztviselői önkényt korlátozó - pozitív jogokkal együtt, mint hogy az ispán tisztviselője csak a liptói vásártéren bíráskodhatott, nem magukban a falvakban, az udvarispán pedig nem gyakorolhatta helyettes útján bírói hatalmát; mi több, akárcsak a hospes-falvakban, a földesúri szolgáltatások behajtásában már az ispán embere mellett a faluközösségek kijelölt embere is közreműködött. A jogok és kötelezettségek minden lehetséges kiágazásában kettős jellegzetesség figyelhető meg. Egyrészt a megadott „szabadság" mintája minden téren félreérthetetlenül a hospes-szabadság (nem a „szabad jobbágyoké", mert azok létét IV. Béla nem ismerte el legalitásként), másrészt viszont minden vonatkozásban szinte aggályos precizitással van kimérve egy közbülső szint valahol a hospes és a condicionarius „státusa" közt — mondhatni elméleti mérlegeléssel, hiszen ilyen szint sem a gyakorlatban, sem elvileg eleddig nem létezett. A „szabad jobbágyok" organikusan képződött rétege minden létező támpontunk szerint még akkor is általában jóval közelebb állt a szabad vendégtelepesekhez, ha a jogok és kötelezettségek terén a helyi szokás által kialakított normákat valami országos szabályozás sohasem egységesítette. Mintha csak IV. Béla elővette volna saját korábbi, 1240 körüli „kondicionális" reformjait, másrészt a telepes kiváltságleveleket, s valahol a felezőpontokon húzott volna egy vonalat. Az uradalmi alattvalók megnevezése következetesen „népek" (populi). A .jobbágy" fogalom egészen speciális értelemben bukkan elő a liptói privilégiumban: olyan telepestársat jelöl, akit bárki a „népek közül" (quicunque ex eisdem populis) „Lengyelországból vagy más földekről magához hív" és házába bérlakóként vagy munkásként, „zsellérként" fogadja be (iobagionem seu sedlerium)\ ilyen esetben sem a „zsellér után" nem kellett a királynak vagy ispánnak bármit fizetni, sem „maga a jobbágy" nem tartozott földesúri szolgáltatással. A fogalom ilyen értelmezése egészen egyedülálló. Mintha csak ez is IV. Béla mentalitását tükrözné: a király nem hunyhatta be szemét ama országosan elterjedt tény előtt, hogy a „telepes" neve immár számos vidéken jobbágy, de igyekezett azt az adott fogalmi körön belül a lehetséges legalsó szintre korlátozni. A király reformjai a maga uradalmaiban nem szankcionálták az egységes jobbágyság országszerte alulról kibontakozó társadalmi képletét, végeredményben mégis e fejlődés áramába tartoznak — annak egy mérsékeltebb és korlátozottabb variánsát testesítik meg. A reformok nem szentesítették a .jobbágyi szabadság" (iobagionalis libertás)