Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (II. rész.) 263/II

300 SZŰCS JENŐ teijedő eszméjét, viszont minden belső valószínűség szerint kiterjedhettek — ha erre közvetlen adataink nincsenek is - más országrészekre, olyan nagyobb királyi uradalmakra, ahol IV. Béla hasonlóan szuverén földesúr volt, maguk a szervezetek hasonlóképpen ispáni igazgatás alá tartoztak, mindenekelőtt a dél-dunántúli segesdi uradalomra, a Csepel-szigetre, talán Pilisre és Pozsegára is. Egyidejűleg egy közbülső modellt kínáltak a másik konzervatív birtokszervezetnek, az egyháznak is, mely a kényszer hatása alatt ezt éppen a szóban forgó években csakugyan kezdte is alkalmazni. Neve, mint mindjárt látni fogjuk, kondicionális szabadság" (libertás conditionalis) lesz: átmeneti, néhány évtizedre szóló földesúri kompromisszum, míg a Jobbágyi szabadság" elismerése itt is bekövetkezik. A király egyidejűleg hozzálátott a maradék ispáni várszervezet egyfajta belső reformjához is, noha ennek kontúrjai már sokkal homályosabbak. Az 1260-as évtizedben tűnik elő egy eladdig ismeretlen réteg a várnépi parasztok közt, melynek neve: „öt pondust fizetők". Ε réteg csupa északnyugati várispánságban, Szolgagyőr csallóközi tartozékain (castrenses solventes comiti seu castro quinque pondéra 1261), valamint Nyitra (1263), Komárom (1267) és Győr (populi castri quinque ponderum solventes 1271) várának szervezetében adatolható. Nyilvánvaló, hogy az új réteg tagjai egyfelől várnépi parasztok, másfelől viszont nem minden „várbeli" lett ilyen cenzusfizetővé, mert mind a csallóközi, mind a győri esetben határozottan megkülönböztetik őket egyfelől a várjobbágyoktól, másfelől a közönséges várnépi parasztoktól (castrenses, populi castri). Bizonyos Tina földet például a Csallóközben egyszerű „várbeliek" és „öt pondust fizetők" közös határhasználatban művelték, a föld harmadik része pedig olyanok birtokában volt, akik legalábbis azt állították magukról, hogy várjobbágyok. Az új névvel csaknem párhuzamosan, csupán egy évtizednyi késéssel bukkan fel egy másik új név a várszervezetben, éspedig részint nagyjából az előző területen, Trencsén (1270), Hont (1284), Pozsony (1294) vára tartozékain, részint a felosztott országterület egyéb nyugati, királyi részein, Baranya Dráván túli aszúági vidékein (1259-1270) és Zágrábban (1291), valamint Zalában (1271) és Vasban (1291) is: a „vár vendégtelepesei" (hospites castri). Helyzetükre két körülmény világít rá. Az egyik, hogy az igazi, szabad vendégtelepesekkel (hospites liberi, regni) ellentétben a vár joghatósága alá (sub iurisdictione castri) tartoztak, de egyidejűleg valamiképpen mégis „a vendégek szabadsága alatt" (sub libertate hospitum) éltek. A másik körülmény, hogy mindez felbukkanásuk idején már múlt időben van: elhagyott, elpusztásodott földjeiket a királyi hatalom IV. Béla halála után eladományozta. Nevük ugyanakkor tűnik el az oklevelekből, amikor az alig egy évtizedig szereplő „öt pondust fizetőké" is, mely utóbbiak különben Győr-Váralján az egyszerű várnépbeliek előtt, de a tulajdonképpeni győri hospesektől megkülönböztetve szerepelnek utolsó ízben, midőn V. István az ő státusukat is eltörülte a városprivilégium által (1271). A két kérészéletű megnevezés kellő biztonsággal összekapcsolható, mert nagy valószínűséggel ugyanarra a jelenségre vonatkozik. IV. Béla király az 1250/60-as évek fordulóján valószínűleg létrehozott egy pénzcenzust fizető paraszti telepesréteget a várszervezetben is, melyet a vendégtelepesek „szabadságainak" egy szerényebb és korlátozottabb kiadásával ruházott fel — ahhoz hasonlóan, ahogy a zólyomi uradalomban. Még a cenzus összege is egybevágni látszik. Turócban és Liptóban csak a tulajdonképpeni földbér (census seu terragium) volt az említett 2 pondus; emellett terhelte őket még az archaikus nyestbőradó is, mely helyett azonban szintén pénzcenzust fizethettek (censum pro eisdem). A nyest-