Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

24 SZŰCS JENŐ nokok havi terményszolgáltatását még éppúgy kollektive vetették ki a közel háromszáz adózó egységre, ahogy a Szent Márton napi „ajándékot" egy-egy falura; a megosztás a közösség dolga maradt, egyedül a plébánosnak járó szolgáltatást határozták meg de singulis mansionibus. Egyetlen ponton viszont megint csak a pannonhalmi birtokszervezet szolgáltat rá példát, hogyan kristályosodott ki ebből a még mindig némileg amorf állapotból a gazdálkodás és a földesúri elsajátítás olyan alapegysége, mely lényegét tekintve már valóban jobbágyteleknek nevezhető. Az ügyet a határponton ama évtizedek népmozgalmainak egyik legaktívabb eleme, Sala föld (Deáki, Vágselye környéke) jobbágyai lendítették át, amikor kikény szeri tették az apáttól a más vonatkozásban már tárgyalt megegyezést: minden jobbágy háznép szántóföldjének nagyságát 20 holdban rögzítették, aminek fele szolgálati föld volt, fele pedig adózási alap (pro tributo). Minthogy ily módon pontos megállapítást nyert a mansio határbeli „tartozéka", az adót már „minden háznép után" (de singulis mansionibus) évi 1 fertő összegben úgy állapíthatták meg (1233), hogy az egyszersmind a földnagyság arányában kivetett földesúri szolgáltatásnak minősült. A telektartozék minden szorosan adó alá eső holdjára 1,2 pondus, az egész jobb ágygazdaság egy-egy holdjára végeredményben 0,6 pondus teher nehezedett. Ez az összefüggés még nyilvánvalóbb lett, midőn nyolc év múlva (1241) az újabb mozgalom hatására már kifejezetten holdanként (de singulis iugeribus) mérsékelték a terhet 1 pondusra (végeredményben 0,5 pondusra). A ház és házhely — a jobbágyháztartás kerete — ezen a ponton elválaszthatatlan és mintegy szerződésszerű kapcsolatba került a jobbágygazdaság keretével, a határbeli külsőséggel. Maga ez az „üzemegység" — azaz meghatározott földnagyság, nem a jobbágy személye - vált dologi jogi alapjává a földesúri járadéknak is. A salai jobbágyok vívmánya akár a tatárjárásig ívelő fejlődéssor szimbolikus zárókövének is tekinthető, mely még azáltal is különös figyelmet érdemel, hogy mögötte az ösztönző példa is nagy valószínűséggel kitapintható. Ugyanabban az 1233. évben, melyben az első megegyezés megszületett, az esztergomi káptalan térben közeleső Hont megyei Szebelléb falvában élő német vendégtelepesek (hospites Teothonici) szintén előzetes „lázadások" után léptek megegyezésre földesurukkal: minden 110 holdat tartalmazó ekealja föld után az egy összegben megállapított évi adót 1/2 márkában (2 fertő) határozták meg. A bevándorolt kiváltságolt telepes, hospes elem hazájából magával hozta a Nyugaton már vagy másfél évszázada kialakult elvet, hogy a háztelek és a határbeli külsőség szerves egysége egyben a földesúri adózás alapja is, az összeg pedig a földnagysághoz igazodik. A minta tehát a salai jobbágyok számára törekvéseik artikulálásához közvetlenül és a közelben adva volt. Minthogy a telepes telkek tartozékait nem az osztásos határhasználat szántónagyságában adták meg, hanem brutto mérték ki, a fenti földnagyság felét számíthatjuk szántóföldnek, melynek minden holdját eszerint mintegy 0,43 pondus terhelte. Ha a salai jobbágyok terhe ez összeg több mint harmadával (de az újabb rendezés után már csak hatodával) magasabb volt, abban természetesen még mindig ,.kondicionális" mivoltuk fejeződött ki; saját gazdaságuk minőségét tekintve és a földesúrhoz való adózási viszonyukban azonban már lényegileg a hospes-modellhez igazodtak. Nem véletlen, hogy a tatáijárás előtti időkben a telekszervezet első nyomai a nyugati határszélen, az új típusú parasztgazdaság német földön elteijedt lehen („Bauernlehen") nevén bukkannak fel mint a paraszti „udvarhely" vagy mansio határbeli „tartozékokkal" egységet képező sejtjei, például a Fertő-tó partján, a Moson megyei Nyulas