Századok – 1981

TANULMÁNYOK - Szűcs Jenő: Megosztott parasztság - egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században. (I. rész.) 3/I

EGYSÉGESÜLŐ JOBBÁGYSÁG A 13. SZÁZADBAN 25 várfaluban (loca curiarum quod uulgo lechun vocantur cum omnibus utilitatibus ibi ad ea pertinentibus 1214), a Vas megyei Monyorókeréken (mansiones que lehen vocantur 1226), Sopron megyében Mórochelyen, Locsmándon és másutt (mansio que lehen dicitur 1230, mansio cum omnibus pertinentiis suis 1237). De már a Komárom megyei Tatán is felbukkan olyan birtokrész, mely az osztásos határhasználatba beékelődve a falubeli két mansio „tartozéka" (1230). A feltételeket a belső fejlődés, a földesúri prédiális gazdálkodás háttérbe szorulása és az önállóan termelő parasztgazdaságok „kondicionális" emelkedése érlelte ki az új művelési rendszer belső működési mechanizmusa talaján; a modellt a végső formába öntéshez, akárcsak a Pozsony-Nyitra megye határán fekvő Sala földön, a jövevény vendégtelepesek nyújtották. Az említett adatok egyike sem hospes-gazdaságokra vonatkozik már, hanem várnépi elemekre és magánföldesúri parasztgazdaságokra. Mindazonáltal az ilyen típusú adatok a tatárjárás előtt még igen ritkák, térben pedig egyértelműen a vázolt nyugati zónára utalnak, melyből mintha a Duna-vidéken, mintegy ékszerűen kezdett volna behatolni a Kárpát-medencébe a jobbágy telek intézménye. * A tatáijárás nemcsak pusztításai által okozott az ország életében „robbanást". Robbanásszerűek voltak azok a folyamatok is, amelyek a romokból regenerálódó országban, sok tekintetben új feltételek közt, szinte viharos gyorsasággal bontakoztak ki a 13., század dereka után — pontosabban: felgyorsítottak fejlődési tendenciákat, melyeknek csírái jórészt kitapinthatók már a tatárdúlást megelőző évtizedekben is. „Pusztító" jellegűek voltak ezek a robbanások is, csakhogy abban az értelemben, hogy minden irányban az archaikus struktúrákat vagy azok maradványait rombolták. Két ilyen robbanásszerű fejleményről e munka itt nem közölt két fejezében bőven esik szó: a század dereka után kibontakozó birtokmobilitásról és a népességmobilitásról. A kettő annyiban kapcsolódott egybe, hogy egymással kölcsönhatásban lazították fel a parasztnép archaikus kötöttségeit. Az állagában néhány évtized leforgása alatt többszörösére duzzadt magánbirtoknak nagy tömegű munkaerőre, minden áron telepesre volt szüksége - merőben új, a korábbinál sokkal szabadabb feltételekkel, hiszen éppen a birtokviszonyok mobilitása és a munkaerőért folyó verseny zárta ki a kötött paraszti állapot archaikus formáinak fenntartását. A kínálat ott volt az országszerte mobilizálódó, a szolgai kötöttségekből és kötött kondíciókból" menekülő tömegek valóságos vándormozgalmában. Ilyen körülmények között természetesen még akkor sem lehett volna a szó új prédiális gazdaságok berendezéséről, ha a nagyobb földesurak e kényszerhelyzettől függetlenül is, merő gazdasági meggondolásból nem ismerték volna fel a régi üzemforma korszerűtlenségét. Az országnak a 13. században benépesült, új települési zónáiban ilyen gazdaságokkal már mutatóban sem találkozunk. De a prédiumok rohamos gyorsasággal ritkulnak, majd elfogynak a forrásokból a régi településű vidékeken is, legalábbis a nagyobb birtokokon. Ε téren még a tatáijárás fizikai pusztításai is meggyorsították a prédiális gazdálkodás felszámolását. Ahol ember- és állatállomány, épület és gazdasági felszerelés a lángok és a tatár fegyverek martalékává vált, az újrakezdés a régi alapokon nemcsak gazdaságos nem volt, de lehetséges sem igen, már csak azért sem, mert az emberpusztulás és a szolgarendűek tömeges „szétszéledése" következtében gyakorlatilag megszűnt a szolgakínálat — a „rabszolgapiac". Ebben az összefüggésben válnak érthetővé az olyanféle első pillanatra különösnek ható sirámok, mint ama hat ekealjnyi (300 ha) föld birtokosáé, aki arról panaszkodott, hogy a tatárdúlás óta „sze-